31. fejezet: Újabb lehetőségek

London, édes London. Ahogy megyek a kis fekete taxival, a központban, és elhaladunk a londoni nevezetességek mellett, arra gondolok, mennyire hiányzott ez az egész.  Az emberek, a történelem, a kultúra, a piros buszok, a katonák, a lovas rendőrök. Mind, mind az otthonomhoz tartozik. Szeretek itt élni. Itt vannak a lehetőségek tárháza. Persze nem mondom azt, hogy Párizs nem tetszett, de London sokkal inkább a szívemhez nőtt.

Mikor végeztem egy fotózással, rohantam is Rachelhöz, hogy elmeséljek neki egy nagy sztorit. Ugyanis ma délelőtt, Párizsból, Mrs. Elinor felhívott, és modellállásokat ajánlott nekem. Persze Rachnek vagyok a modellje, de ha én megyek Párizsba, akkor ő is jön. És sokkal híresebb lehet, mivel Mrs. Elinor, őt is szívesen látná a munkatársai között. Kitanítaná még jobb dolgokra. És olyan híres lehet, mint a többi Elinor tanítvány.

- Nem! – tiltakozik Rachel. – Nekem itt van a stúdióm. Nem akarom elhagyni.

- Ne butáskodj már, ez egy nagyszerű lehetőség. – nyüstölöm, de nem akarja feladni magát. Sajnos a The Robbers tagjai is bejöttek a képbe.

- Helló, csajok. – köszönt minket Max. Látszik rajta, hogy nem volt kellemes napjuk, ezért Tom és Nath most boldogabb, hogy lát minket.

- Szisztok. Na, milyen volt az interjú az amcsi újsággal? – érdeklődök vidáman.

- Borzalmas. – zárja le a témát Jay, röviden.

- Oh. De legalább neki jó napja van. – mutat rám Rach. Mivel így le voltak törve, nem akartam elmondani nekik, ezért nagyon mérges lettem Rachre, hogy szóbahozta a témát.

- Miért is? – tudakolja Nathan. Fél, hogy már megint mi van.

- Semmi különös. – terelem a témát, de nem hagy nyugodni.

- Na, mondd már el! – kérlel. – Legalább azért érezzem jól magam, mert neked jó napod van.

- Jól van, kaptam Párizsba ajánlatot…

- Ez nagyszerű! – örvendeznek egyszerre a srácok. Rá nézek Rachre és bosszúsan vigyorgok rá, ami azt jelenti szavak nélkül: „Na, látod. Én meg mondtam!” Erre csak a szemét forgatja.

- De Rach nem akar velem jönni. – mondom kiskutya szemekkel, Rachel felé fordulva.

- Jól van… megyek. De mennyi időre?

- Azt nem mondta. Szerintem… örökre. – elgondolkodtam.

- Örökre? Akkor mi lesz velünk? – kérdezi Nath.

- Azt hittem te is jönnél velünk. – mondtam zavartan.

- De hát mi itt élünk és itt van az állásunk. Nem mehetünk Párizsba. Mi egy angol fiú banda vagyunk. És amúgy sem rángathatsz el mindenhova. Mi van, ha legközelebb Milánóba kapsz állást, akkor oda is menjek utánad? – néz rám kérdően.

- Csak úgy elmondom, ő nagysága! Eddig én voltam, az, aki mindenhová ment utánatok. Los Angeles, New York, most meg London. És szóltam én egy árva szót is? – vágtam vissza.

- De így most megkaptad az álmodat. Nekem köszönhetően. És amúgy sem kért senki, hogy gyere velünk. – erre felhúztam magam. A fiúk erre csak „Ú”- t mondtak, jelezvén Nathannek, hogy ezt… nem kellett volna.

- Igen? Szóval nem is akartad volna, hogy veled menjek? Neked baj, hogy itt vagyok? Hát jól van. Nem kellesz nekem Párizsba! Holnap indul a gépem, és végre megszabadulhatsz tőlem. Szabad vagy, most örülsz? – aztán a földhöz vágtam a gyűrűmet. Aztán fogtam a táskámat és haza rohantam.

Másnap egy halom bőrönd és táska volt körülöttem. Rachel úgy döntött, hogy még sem jön. Nehéz lesz a búcsú. A reptéren várnak engem Mrs. Elinor és a modelljei. Többek közt az a srác is, akibe beleütköztem a lépcsőn. Rachel és Tom visz kis a repülőtérre. Az autó már lent vár. Jay és Max segít levinni a bőröndöket. Siva inkább engem nyüstöl, és nem a bőröndjeimet.

- Nem, nem adom oda a sakk készletemet. Minek az neked? Te is tudsz venni magadnak. – morogtam rá.

- De légy szíves. Olyan jó emlékek kötnek hozzá. – könyörögött nekem.

- Engem is. A dédpapámtól kaptam.

- Aki valójában az én dédpapám is… - szomorkodott.

- Figyelj, itt van. Tessék. De csak azért, mert rokonok vagyunk. Másod vagy harmad, mit tudom én. – nevettem.

- Köszi! – örvendezett. – Te vagy a világ legjobb sokadik unokatesója! – ölelt meg. Közben már épp az ajtó felé tartott. És kihasználtam a pillanatot, hogy Jay és Max nem volt a közelben.

- Siva. – szóltam utána.

- Igen? – fordult vissza. Muszáj volt tőle kérdeznem valamit, hisz ő Nath legjobb barátja.

- Nath… jól van? – kérdeztem aggódóan.

- Jaj, Lily. – mondta sajnálkozva Siva. Közben közelebb jött hozzám. A szemembe nézett. Kicsit könnyes volt. – Ő szeret téged. És tegnap csak mérges volt, mert félt, hogy elveszít…

- És ezt most miért te mondod? Miért nem ő mondja? Mért nincs itt? – szipogtam.

- Nem tudom, hol van. Este nálunk aludt, de reggel már nem volt ott. – szomorkodott.

- Köszönök mindent kuzin. Sokat segítettél nekem. Hiányozni fogsz. – öleltem meg.

- Jaj, hát nem a világ végére mész. – nevetett. – Még úgyis találkozni fogunk.

- Jaj, kis csaj. – jött oda Jay, látván, hogy sírok. Megölelt. Aztán csatlakozott hozzánk, a szomorú társasághoz, Ed és Evelin. Meglepett, hogy eljöttek. Max, Tom és Rach is oda jöttek. Egy csoportos ölelés. Mindenki ott volt, aki számít. De aki a legjobban számít, az nem volt ott. Hiányzott, és a szívem összeszorult, mert nem volt ott. Aztán elindultunk a reptér felé. A parkolónál elbúcsúztam a legeslegjobb barátnőmtől.

- Ígérd meg, hogy írsz, hívsz, és gyakran látogatsz. – mondtam neki.

- Te is ígérd meg. – szipogta. – Szeretlek szöszi.

- Szeretlek szőrgolyó. – öleltük egymást, közben oda fordultam Tomhoz.

- Ígérd meg, hogy vigyázol rá. És soha nem hagyd el, egy percre sem, mert véged lesz. – fenyegettem viccesen, de mellette halálosan komolyan gondoltam.

- Ígérem. De gyere ám még vissza Londonba. Nélküled unalmas. – aztán oda jött hozzánk. Lassan elbúcsúztunk egymástól. Elindultam az épület felé, ahol már nem volt más, csak a várakozás a gépre és a felszállás. Sokszor visszanéztem, és láttam, ahogy integet London álompárja. Rachel és Tom, így egy egész. És annyira örülök nekik. De sajnos mellettem nincs senki…

Lassan megyek a váróterem felé. Utána egy kis busz visz ki a repülőhöz. Kábé öt méterrel messzebb rak le a géptől. Mrs. Elinor és a modellek ott várnak. Itt jártak Londonba és most gyarapodnak egy emberrel. Miközben megyek feléjük, sokszor hátranézek. Várok valakit. És félek, hogy nem jön. Ha nem jön… én örökre összetörök. Ha jön… én leszek a világ legboldogabb embere.

Lassan lépek. Mosolygok, de inkább sírnék. Aztán meghallok a távolban egy „Lily!” iáltást. Becsukom a szemem. Közben a többiek felszálltak a gépre. A munkások rakják be a csomagjaimat a gépre. Megfordulok. És mikor kinyitom a szeme nem látok mást, csak két gyönyörű kék szempárt, ami kábé egy centire van az arcomtól. Liheg és fuldokol. De mosolyog. És én is mosolygok. Izzadt keze megfogja a derekam. Magához húz, és megcsókol.

- Azt hittem, hogy már nem is jössz. – mondom megkönnyebbülve.

- Soha nem hagynám, hogy elmenj búcsú nélkül. Csak sokáig tartott mire összeszedem a bátorságom. – lihegte.

- Mire? – kérdem.

- Arra, hogy újra megkérjem a kezed. – aztán letérdel elém. Azt a gyűrűt veszi elő, amit tegnap hozzá vágtam. Az én gyűrűmet.

- Nath, meg sem kell kérdezned. Igent mondok. Nem is gondolkodok rajta. Igen! – nevettem. Aztán felhúzta az ujjamra, nagy boldogságába, és újra megölelt, megcsókolt.

- Nem állok még készen erre. – mondtam halkan.

- Tudom és nem is kérem tőled. – szipogta.

- Én nem az esküvőről beszéltem. Nathan én nem állok arra készen, hogy csak magamra gondoljak. Nem akarlak itt hagyni. – mondtam keseredetten.

- Lily, de… - tiltakozna, de én közbe szólók.

- Nincs de! Nem megyek sehova. – szólok határozottan.

- De már összepakolta. Pár méterre vagy a repülőtől. És közelebb van Párizs, mit hinnéd.

- De én nélküled nem megyek sehová. – tiltakozom. Nath elenged. Gonoszan néz rám, de nem érdekel. Leveszi az ujjamról a gyűrűt.

- Ha ez kell ahhoz, hogy megvalósítsd az álmod, hát akkor ez kell. – és eldobta a gyűrűt jó messzire, ahol senki sem találja meg.

- Ne! – kiáltottam.

- Most menj. Majd még egyszer úgyis találkozunk. – utasított.

- Te most szakítasz velem? – háborogtam.

- Ha ez kell ahhoz, hogy éld az életed, akkor igen. – mondta szomorúan.

- De…

- Lily, semmi de. Ég veled. – majd homlokon csókolt.

- Kérlek, ne tedd ezt velem. – könyörögtem. – Nem akarok élni nélküled. Tudod, hogy szenvednék. – Sírtam. Erre nevetni kezdett.

- Most komolyan bedőltél nekem? – ugratott… elegem van belőle. Kinyitotta a tenyerét, és ott volt a gyűrű.

- De, az nem, oda, le, de az, előbb… mi van? – dadogtam.

- Nyugi. Itt van. – odaadta. – Ez mind csak vicc volt. Te butus, mi is veled megyünk! – aztán egy autó közelgett felénk, hangos dudaszóval. És az kocsiból a The Robbers többi tagja és Rach szállt ki. Mindenki nevetett, a repülőn lévők meg tapsolatka. Ők is tudták.

- Úgy utállak titeket! – sírtam közben megöleltem Racht és Nathet.

- Engem ne utálj, Rachel ötlete volt. – mutatott rá.

- Csak meg akartalak leckéztetni, azért mert rám akartad volna erőszakolni Párizst. – magyarázta Rach.

- Sajnálom. – mondtam, aztán még szorosabban öleltem őket. Felszálltunk a gépre és elfoglaltuk a helyünket. Közben nyitottunk egy pezsgőt.

- Irány Párizs! – kiabáltuk mindannyian. 

30. fejezet: Utazásunk Párizsba

Őszi szellő csap bele izzadt arcomba. Fekszem a füvön, egy kicsit nedves. De ettől függetlenül kellemes. Lecsukom a szemem. Hallom a falevelek zörgését, ahogy viszi őket a szél. A nyugalom átjár. Beszippantom a friss, őszi levegőt. Érzem, hogy töltődök. Szinte már majdnem teljesen lemerültem. Nehéz nyarunk volt. Hajtás gőz erővel. De még is itt vagyunk. Az őszi divathéten. És minden összeállt. A modellek (köztük én is), felkészülten pihennek itt, Párizsban. Lelkileg felkészülnek a nagyestére. Feltöltődnek. És a divattervezők, meg halálra izgulják magukat. Rachel fel-alá járkál a pázsiton és gondolkodik. Már vagy száz kőrt leírt egy kis körben a járásával, de a kétszázig nem akar megállni. Mindig el akart ide jutni. Párizsban vagyunk! Ő meg gabona köröket, szinte már alagutakat járkál a friss francia földbe.

- Jól vagy? - kérdezem aggódóan, közben egy kis idegesség is rejtőzik a hangomba.

- Persze. - mondja zavartan, mint akit éppen most ébresztettek fel a kómájából. Lassan felállok a földről és oda megyek hozzá. Nőiesen belebokszolok a vállába.

- Áú! - nyüszög. Nem mintha fájt volna neki, csak hirtelen érte. - Ezt meg miért?

- Fejezd be ezt a merengést és a túlzott hajszolást. Kész, vége van. Ez az este már csak jól sülhet el. - mondom neki, egy kicsit hegyi beszédesen.

- Örülök, hogy te ennyire optimistán látod a világot… de tudod, hogy nálam nagyobb pesszimistát nem ismersz. - mondja keményen és határozottan, ami megrémiszt.

- Rach. Ne nyüstöld magad. Lesz, ami lesz. Ha itt stresszezed magad, nem lesz jobb. - bíztatom és mosolygok. Mély levegőt vesz, és nagyjából kienged. Rám mosolyog, aztán oda pillant az Eiffel toronyra. Még jobban elmosolyodik.

- El sem hiszem, hogy itt vagyunk… Én még mindig nem tudtam elhinni, hogy mennyi mindent elértünk így ketten. Egy kis városból Londonba, aztán Párizsba. Ez fantasztikus. – álmélkodik. Aztán előveszi a táskájából a fényképezőjét. Bepózoltunk a kamerának, háttérben az Eiffel torony. Egy tökéletes kép, amin mind ketten boldogok vagyunk. Nem úgy, mint egy hete…

Egy héttel korábban:

- Nem veszed már észre, hogy milyen hisztérikus vagy?! – kiabálta Rach nekem és hozzám vágott egy Chanel táskát. Szinte már a hajamat téptem a kiabálásaitól.

- Felfognád, hogy nem egy jégszívű csaj vagyok, akit csak úgy dobálhatsz a hülye táskáiddal? – mutatom felé a gyilkos tárgyat. Rám néz, olyan, mint egy feldühödött bika. Aztán fúj egy nagyot, amivel a frufruját akarja eltüntetni a szeme elől. A sikertelen próbálkozás után, már nyugodtabban szól hozzám.

- Figyelj, Lily. Ez nekem nem megy. Túl nagy a nyomás. A varrónőim, még nem varrták meg az összes ruhát. Cheryl, a főnököm, mostanában szeret engem szívatni. És nagyon izgulok a bemutató miatt. Rengeteg híres újságíró, divatikon, tervező, modell… ez ijesztő! – mondja már sírva. Oda megyek hozzá, megölelem.

- Nem lesz semmi baj. Együtt megoldjuk. Cheryl meg azért bánt téged, mert tudja, hogy jó vagy és féltékeny rád. És ezért tönkre akar tenni. Figyelj, ne add fel. Küzdj erősen. Mutasd meg annak a fekete démonnak, hogy képes vagy rá. Mert én tudom, hogy sikerülhet. Együtt sikerülhet. – erre Rach, már sokkal jobban érezte magát. Mosolygott és letörölte a könnyeit.

A bemutató előtt:

Smink. Haj. Jegeskávé. És a ruha. Megrázom magam. Még egyszer belenézek a tükörbe. Nem vagyok tökéletes, látom a hibákat. De talán a közönséget meggyőzöm. Bevetem a csábos nézést, amit Nicole mutatott nekem, a modell tanárom és ügynököm. Elképesztő nő. Volt már szinte minden divatmárka arca, de már kiöregedett a szakmából. Legalább is ő ezt állítja.

Beállok a sorba. A többi modell mögé. Csak csacsognak, pletykának. Nem figyelnek arra, amiért most itt vannak. Rach ruháját viselem, ugyan is nem csak Rach érkezett Londonból, londoni modellek alkalmazásával. Londonból három divattervező. Egy Berlinből. Öt Párizsból. Kettő Milánóból. Három Moszkvából. Egy Barcelonából. Egy Prágából. Egy Budapestről és egy Varsóból. Helsinkiből és Oslóból csak kritikusok jöttek. A többi Európai országokat nem igazán izgatta ez a nagyszerű divat esemény.

Rach ruhája elképesztő. Egybe ruha. Lila és fodros a szoknyarész alja. A derekán van egy öv. Egy világoskék bőrdzsekit kaptam hozzá, amin apró sárga virágok vannak. Jól néz ki. Bár a cipő nem a legjobb. Ha húsz centi nincs, akkor egy sem. Neon piros és csak a bokámat fogja egy pánt. Még a lábfej része is magas, nem csak a sarka. Ha ebben végig megyek a kifutón, akkor Rachtől kapok egy finom francia csokit. Tudja, hogy mi a gyengém.

A zene megszólal. Gyomromban pici pillangók kezdenek el repkedni. Megindul a sor. Az előttem levő lány, hosszú, derékig érő barnahajával és Persy Human ruhájával megy ki a kifutóra. Fényképezőgépek kattognak, villannak a vakuk. A lány kiér a színpadvégéig. Hasonló cipő van rajta, mint rajta. Mikor visszafelé jön, megbotlik a saját lábában. Így most már még jobban izgulok. Ha az első felvonulásunk lemegy, utána a többi két ruhát már könnyebb lesz megmutatni a közönségnek.

A fények rám világítanak. Torkomba gombóc nőtt. Az emberek szemei rám néznek. Bámulnak és várják a csodát. Lassan emelem a lábam. Elkezdek lépkedni. És amitől annyira féltem, a cipőtől, egész jó. Kényelmes benne és meg tudom tartani az egyensúlyom. Mivel már a lépés könnyű, rá nézek csábos mosollyal a kritikusokra és az újságírókra. Tovább megyek. A színpadvégén megállok, körbe nézek. És akkor észreveszek valakit a sorok között. Az izgulásom elmúlt és most már csak a szívem ver hevesen. Hát mégis eljött! Úgy, volt, hogy koncertjük lesz. És nem tud itt lenni velem. Fájt, de beletörődtem. És most még is itt van. Rám néz és mosolyog és tapsol. Rám néz és azzal a mosollyal néz rám, amit úgy imádok. Nathan itt van. És drukkol nekem. Én meg csak boldogabb vagyok. Lassan megfordulok. A kritikusok arca elégedett. Rach jó munkát végzett. De még nincs vége…

Az est végén:

Rachel a legjobb londoni divattervező és egyben a legfiatalabb is. Ezt mondták a kritikusok. Számos híres francia divattervező gratulált neki. És persze híres modellek engem sem hagytak ki a gratulációból. Sőt kaptam egy olyan felkérést, ami visszautasíthatatlan. Lehet, hogy kapok majd egy kisebb film szerepet a Mindhalálig te vagy a végzetembe, amibe rengeteg híres színész játszik.

De a legjobb a napba, az ünneplő buli volt. Párizsi Hilton hotel tetőteraszán volt egy kisebb összejövetel a londoni és a párizsi modellek és divattervezők között. A medence szélén pezsgőt iszogattunk. Sajnos egy kicsit többet ittunk a kelleténél és Nath sem volt ott, hogy kijózanítson. 

Rachel olyan őrültségeket csináltunk, hogy például az asztaltetején, mezítláb táncoltunk. Még jó, hogy nem voltak ott újságírók. De viszont a reggel érdekesen kezdődött. Egy idegen hotelszobában keltem fel, egy zuhanyfülkében. Rach nem volt sehol. Amikor kimentem a fürdőből egy csapat másnapos párizsi modell volt ott, akik nem hiszen, hogy ilyen állapotban tudtak angolul. Kiléptem a folyosóra. Nem volt rajtam a cipőm, így még a szőnyeg is hideg volt. Megkerestem a szobánkat. Rach nem volt sehol. Felmentem a tetőre. A lépcsőn szerencsémre egy helyes srácban szó szerint elbotlottam.

- Oh, bocsi! – láttam a srácon, hogy eléggé meg van lepődve. Ő is jól ki volt ütve és látszott rajta, hogy nem így tervezte volna az estéjét.

- Semmi baj. Hány óra van? – kérdezi aggóda. Közben megpróbált óvatosan feltápászkodni a lépcsőről.

- Fél kilenc. – az idő engem is meglepett, mert annyira fájt a fejem, hogy nem tudtam arra gondolni mennyi az idő.

- A francba. – morgott a srác. – Amúgy te hova indultál? – kérdezi kíváncsian.

- A barátnőmet keresem. Hosszú barna haj. Fekete miniszoknya és egy fehér selyem ing. Egy kis hajpánt volt a hajába. – mondtam, hátha látta.

- Fent van a tetőn. Az előbb lépett át rajtam. – mutatott az ajtó felé.

- Huh, köszi. Életmentő vagy! – mondtam hálálkodva a srácnak. Erre mosolygott. Elindultam az ajtó felé.

- Emlékszem rád. Fantasztikusan néztél ki abban az óceán kék koktél ruhában. – szólt utánam.

- Köszönöm. – mosolyogtam. – Én is emlékszem rád. Mrs. Elinor párizsi modell tanítvány vagy. Tetszett Mrs. Elinor ruhája. Mondd neki, hogy üdvözlöm. Tegnap egy jót beszélgettem vele. – nevettem, ahogy beugrottak az emlékek. Mrs. Elinor egy bámulatos hölgy. Remek ízléssel és baromi jó humorérzékkel.

- Oh, igen. Az öreglány nagyon jó fej. Majd mondom neki. – nevetett. Mikor kiértem a tetőre, Rach ott állt a korlátnál. Eléggé meggyötört és másnapos arca volt, neki is. Oda futott hozzám.

- Lily! – ölelt át. – Annyira aggódtam érted!

- Én is érted, azt hittem, hogy elraboltak. – nyugodtam meg.

- Nyugi megvagyok. És te is. Huh, ez így már sokkal jobb. Micsoda éjszaka volt ez… - nevetett Rach. Én csak halkan bólogattam, hiszen a fejem még mindig fájt.