36. Fejezet: Nem hiszem el… Komolyan nem hiszem el…

~ Rachel szemszöge ~

 - Szia, édesem! – köszönt vidáman Tom, ahogy belépett az ajtón s a kis csengő csilingelve megszólalt.

 - Szia. – mosolyogtam rá, és próbáltam nem mutatni mit éreztem az elmúlt 5 perc folyamán. – Mit csinálsz itt?

 - Csak gondoltam meglátogatom a barátnőmet. – húzott magához. – Na meg aztán, ha valaki nem veszi fel a telefont, ideges leszek…

 - Micsoda? – vettem elő a telefonom a zsebemből, s szégyellősen motyogva mutattam föl azt. – Úgy tűnik lemerült…

 - Így már értem miért nem vetted föl. Mellesleg, a reptéren jártam – indult az ajtó felét, amit ki is nyitott -, és nézd kikre találtam rá! – Én ledermedve álltam. Nem hittem el kik léptek be az ajtón! Anyukám, és egy fiú, aki hasonlított rá… ismerős is volt, de nem tudtam beazonosítani. Anyuhoz rohantam és majdhogynem föllöktem.

 - Kicsim én is örülök neked, de azért még ne fojts meg! – ölelt szorosan ő is.

 - Engem már meg sem ismersz? – kérdezte egy ismerős hang. Pont olyan, mint az öcsikémé.

 - Kly? Nem, te nem lehetsz. – néztem rá a férfiasabb mégis még gyerek fiúra.

 - Pedig az vagyok, tudtommal. Jól nézek ki mi? – kérdezte sármosan mosolyogva.

 - Te is hiányoztál nekem… - túrtam barna fürtjei közé. – Fogadni merek, hogy a lányok meghalnak érted.

 - Ez így van.

 - És mond csak – fordult felém anya -, miért a te kis barátod jött ki értünk a reptérre?

 - Lemerült a telefonom, és gondolom biztos szóltatok Tomnak, hogy menjen vagy valami. – mosolyogtam ártatlanul.

 - Igen az volt. – mondta Kly. – Még szerencse, hogy elküldted nekem a számát különben a reptéren alszunk.

 - Mintha Párizsban nem lehetne taxit fogni. – néztem rájuk karba tett kézzel, mosolyogva. – Vagy nem lenne metró… vagy busz.

 - Jól van, jól van! – hátrált feltett kezekkel Kly. – Na de most gyere és mutasd meg nekem az L’amour városát.

 - Nem lehet… Bár mikor jöhet a vőlegény, beszabadtatni az öltönyét. De menjetek Tommal.

 - De én szeretnék veled maradni. – fordult felém kiskutyaszemekkel Tom.

 - Akkor majd máskor kicsim. – mosolygott rám anya.

 - Ki megy férjhez?- kérdezte meglepetten Kly.

 - Lily. – válaszoltam egyszerűen. De bár ne tettem volna. Kly szemei hatalmasra tágultak és köpni-nyelni nem tudott. Majd nem tetszését fejezte ki hosszan és hangosan.

 - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Az nem lehet. És kivel? Miért nem velem? Vagy velem csak még nem tudok róla?

 - Nem Kly nem veled. Ne haragudj, de nem hiszem, hogy Lily szívesebben menne hozzád, mint Nathanhöz.

 - Nathan? – ejtette ki gyűlölettel a nevét. – Az a Nathan. Pedig őt egészen kedveltem…

 - Nyugodj le Kly. Nehogy még megöld a végén… Ennek így kell lennie és jobb, ha beletörődsz. – fogtam a vállát és mélyen a szemébe néztem.

 – Nyugalom kicsim. - mosolygott rá anya is – nos, Rach mi mentünk is. Még keresnünk kell egy hotelt, bejelentkezni, lepakolni…

 - Miért nem költözök hozzánk? – mondtam, míg töltőre tettem a telefonom.

 - Nem akarunk a nyakatokon lenni…

 - Nem lennétek útba. Igaz a lakás kicsi és csak egy hálószoba van, amit mi használunk, de majd alszunk a nappaliba…

 - Ne is folytasd. – állított le Kly. – Én hotelba megyek.

 - Hát rendben… - majd megszólalt a telefonom. Nath hívott. – Egy pillanat. Halló?

 - Szia Rach. Nos, az van, hogy ma nem tudok bemenni. De holnap hat fele, bemegyek és megpróbálom az öltönyt. Úgy oké neked?

 - Persze. Ez annyit jelent, hogy szabad vagyok ma estére?

 - Ha Tom nem akar veled csinálni valamit, akkor igen. – mondta gúnyos hanggal.

 - Te ne is beszélj… Menj csak a kis mennyasszonyodhoz. Na, szia! – és azzal letettem. – Úgy tűnik mára végeztem, szóval mit szeretnétek látni Párizsból?

 - Mindent! - mondta mosolyogva Kly és anya is. Szóval Tom kocsijával indultunk el így négyen Párizs „felfedezésére”, majd a hotel látogatására. Tommal elvittük őket az Eiffel-toronyhoz, a Diadalívhez, a Sacré-Cœur-hoz, a Notre-Dame székesegyházhoz, a mini Szabadságszoborhoz és Louvre-ba. Anya és Kly arcán végig mosoly ült, úgy hogy gondoltam tetszik nekik, amit látnak. Az egész család vérében, - így az enyémben is – meg volt az álom, hogy mindenképpen eljutni Franciaországba, és ha lehet, akkor Párizsba… és a mai napon mindenkinek sikerült eljutni ide, ez pedig boldogsággal töltötte el a szívemet.

~ A városnézés után, otthon hullafáradtan ~

 - Nem tudom, hogy te hogy vagy vele – dőltem el azonnal a kanapén – de én elfáradtam.

 - Én meg leülnék, ha valaki nem foglalná el az egész kanapét.

 - Nem akarok felülni… Fáradt vagyok. – nyafogtam.

 - Hát akkor rád kel ülnöm.

 - Ne. – pattantam azonnal ülő helyzetbe, mikor már majd nem ráült a hasamra.

 - Pedig kíváncsi lettem volna, hogy mennyit bírsz el.

 - Heh, inkább ne akard tudni. – mondtam ő pedig átkarolta a vállamat.

 - Apukád miért nem volt itt? – fordult felém kérdő tekintettel.

 - Még kiskoromban elhagyott minket. Rögtön Kly születése után. Kiköltözött Svájcba, valami nővel. Azóta nem láttam, de nem is szeretném.

 - Nagyon sajnálom…

 - Nem számít… Már nagyon régen volt…

 - Szeretlek. – súgta a fülembe.

 - Mennyire? – kérdeztem kíváncsian.

 - Mindennél és mindenkinél jobban. – mosolygott rám Tom.

 - Jó de… - kerestem a megfelelő szavakat. Tudni akartam, hogy annyira szeret-e, hogy megkérje a kezem. Lehet, hogy most teljesen hülyének tartotok, de nekem akkor ez fontos volt, és mindenképpen tudni akartam az érzéseit.

 - Mit de? Azt hittem tudod, hogy szeretlek, és ha kell, elmondom mindennap.

 - Jó, ez jó is. De… de nem szeretsz annyira, mint Nath Lilyt. – tettem le karját a vállamról, majd felálltam a kanapétól és kicsit odébb sétáltam.

 - Mi? Ezt nem értem. – jött utánam. – Olyannak kéne lennem, mint Nathan?

 - Nem, erről szó sincs, csak egy példa volt. Az ő kapcsolatuk olyan szép… Nem sokára pedig egy erősebb kötelék fogja őket összekötni.

 - Szóval akkor mi a baj? Örülsz nekik, ezt értem. Az ő kapcsolatuk csodás, de a mienk is. Ezen nem értem miért vagy fenn akadva! Figyelj, szeretlek és mindig is szeretni foglak bármi történik. A kapcsolatunk nagyon jó, és ezen nem változtatnék semmi pénzért. Vagy neked nem tetszik? – kérdezte aggódva, míg a kezemet fogta.

 - Nincs vele bajom, de nem érted egyszerűen a lényeget, Tom.

 - Szerintem te nem is szeretsz engem. Lehet, hogy szerettél, de már nem.

 - Dehogynem. Imádlak, épp ezért foglalkoztat a kapcsolatunk. - Tom csak a fejét rázta.

 - Miért veszekszünk? Soha sem veszekedtünk eddig.

 - Mert egyszerűen nem tudom lemondani, hogy mit gondolok… - sóhajtottam egyet, majd hátrébb léptem és elindultam az emeletre, a hálószobánk felé.

  - Most hova mész? – jött utánam. – Talán megoszthatnád, velem mit gondolsz. Őszintén, mint minden jó és normális kapcsolatban.

 - De nem tudom… Tudod mit? – fordultam vele szembe és felemeltem a kezeimet. – Csak felejtsük el!

 - Felejtsük el? De téged bánt valami. Ezt nem felejthetjük csak úgy el.

 - Nem, nincs semmi gond csak… néha rám jön a drámázás. – nevettem el a mondtat végét.

 - Biztos? – fürkészte az arcomat.

 - Igen. – mondtam alig hallhatóan. – Inkább tegyük el magunkat holnapra.

 - Rendben. De holnap egy reggeli showban lépünk fel, és készítenek velünk interjút. Szeretném, ha eljönnél. Lily is biztosan ott lesz. De csak akkor gyere, ha reggel hatkor fel tudsz kelni. – nevetett.

 - Tudom, hogy lusta vagyok, de még fel tudok kelni, főleg olyanért ahol szeretnék ott lenni. – mosolyogtam rá.

 - Rendben van, de én nem foglak felkelteni. – mosolygott ő is, majd megpuszilta az arcomat. – Jó éjt!

~ Másnap a stúdióban ~

 - Szia Lily! – öleltem át a barátnőmet amint megláttam.

 - Rach! Minden rendben? – kérdezte alig hallhatóan.

 - Igen, persze… Csak álmos vagyok.

 - Kíváncsi voltam mikor kezdesz el nyavalyogni. – nevetett.

 - Ez nem vicces. – morogtam, de közben mosolyogtam, majd Tom sétált oda mellénk.

 - Jó reggelt. Parancsolj. – nyújtott át nekem egy pohár kávét.

 - Ó, te egy gondolatolvasó vagy. – vettem el boldogan, majd belekortyoltam. Még soha sem ittam ilyen finom kávét. – Köszönöm.

 - Nincs mit. Nekem most vissza kell mennem az öltözőbe. Legyetek jók. – majd elment.

 - Képzeld, - kezdtem el mesélni Lilynek. – tegnap anya és Kly megérkeztek Párizsba. Szegény kis öcsikém, teljesen kiakadt, hogy nem sokára férjhez mész. – nevettem.

 - Még mindig engem szeret? – én hevesen bólogattam. – Ó, te jó ég.

 - De jó hír, hogy már ő is idősebb. Azt hiszem ő tényleg beléd zúgott.

 - Hát most zúgjon ki belőlem. Én nem akarom összetörni a kicsi szívét.

 - Biztos lesz majd barátnője. Kinövi.

 - Remélem. – majd suttogva folytatta. – Nézd, kezdődik!

 - Jó reggelt Franciaország, Alicia vagyok! Ismét gyönyörű napra virradtunk, és ezt megosztjuk veletek is. A mai adásunkban egy új bandát szeretnénk nektek bemutatni. Angliában, és Amerikában már híresé váltak, és itt az ideje, hogy meghódítsák a Francia lányok szíveit is. – Mondta a műsorvezető. – Hölgyeim és uraim! A The Robbers! – Majd a reflektorfény megvilágította a srácokat, és belekezdtek legújabb dalukba a Chasing thesun-ba. Miután a dal véget ért, szép sorban leültek a kanapéra.  Siva, Jay, Max, Tom és végül Nathan.

 - Srácok ez elképesztő volt. – mondta boldogan a műsorvezető.

 - Köszönjük. – mosolygott Max.

 - Most pedig térjünk rá a kérdésekre. – folytatta Alicia. – Mondjátok csak srácok. Kinek van barátnője? – Majd Nathan, Siva és Tom feltették a kezüket. – És meséljetek róluk!

 - Szívesen, de melyikünk kezdje? – kérdezte Siva.

 - Mondjuk Siva, Nathan és végül Tom. Persze ha nincs ellenvetésetek.

 - Nos, legyen. Az én barátnőm hihetetlenül csodálatos. Bár, nem szeretném, bemutatni a világnak még, mert félek, hogy esetleg néhány őrültebb rajongó bántaná. Ennek nem akarom kitenni még. – mesélte Siva. – Nath te jössz.

 - Nos, ő már nem a barátnőm, mert már megkértem a kezét, szóval nem tudok mesélni a barátnőmről, csak a mennyasszonyomról. De róla is szívesen mesélek. Nos, ő fantasztikus, egyszerűen imádom és a stúdióban is itt van. Örülök, hogy el tudott jönni.

 - És hogy hívják? – fordult felé a műsorvezető.

 - Lilien Philips, és nagyon szeretem őt. – mosolygott a kamerába Nath, és félszemmel láttam, ahogy Lily kipirul mellettem.

 - És végül Tom… - fordul felé Alicia.

 - Nos, nekem is itt van a barátnőm. Szeretném behívni őt, ha ez lehetséges.

 - Öhm… - fordul tanácstalanul műsorvezetőnk a stáb felé.

 - Te vagy Tom barátnője kérdezi tőlem egy magas biztonsági őr.

 - Igen… - mondom halkan, amit alig hallani.

 - Akkor gyere velem… - mondja és elirányít engem a „színpad” felé. Felszerelik rám a mikroportot majd folytatja: – Menj!

 - Hogy micsoda? – fordulok meglepetten az őr felé.

 - Te kellesz a sztárunknak, úgyhogy szépen felmész oda! – és egy kicsit meglök. Kedves, de így már nincs menekvés, nincs visszaút, szóval elindulok a srácok felé.

 - Itt is van, ahogy látom! – mosolyog rám Alicia, tuti meg akar ölni. Én pedig csak zavartan mosolygok. – Mutatkozz be a nézőknek! – én csak furcsán nézek rá, de Tom a segítségemre siet.

 - Ő itt Rachel Fox, a barátnőm… - mosolyog Tom, majd kis szünet után folytatja. – de már nem szeretném, hogy az legyen. – én pedig rémülten tekintek rá. Azért kellet felmennem a színpadra, hogy élő egyenes adásban, fél világ szeme láttára dobjon ki és törje darabokra szívem? Ennyire gonosz nem lehet!  Vagy… vagy mégis? Aztán meglepő dolog történik. Tom meg fogja a kezemet, letérdel és folytatja a mondandóját: - Úgyhogy azt szeretném kérdezni: Rachel tennél engem a világ legboldogabb emberévé és lennél a feleségem? – majd egy gyűrűs dobozt vesz elő a zsebéből.

 - Úristen egy gyűrű… - közölte Alicia a nyilvánvalót.

 - Szóval mit mondasz? – kérdezte kicsit félve Tom. Kicsit lefagyva álltam. Kicsit… kb. 3 percig. Szegényre biztos ráhoztam a frászt…

 - Igen… - mondtam halkan, majd végül teljesen leeset minden és: - Igen, egyértelműen. – mondom már bátrabban és könnyeimmel küszködök, ő mosolyogva felhúzza, a gyűrűt én pedig azonnal a nyakába borulok. Ezt nem hiszem el… Nem hiszem el…

35. Fejezet: „Annyiszor közel állt már ahhoz, hogy elveszítsen és semmi…”

*** 

Új rész! Remélem elnyeri tetszéseteket, és komiztok ide vagy chatbe, esetleg reklámoznátok minket, hogy minél több olvasóra tegyünk szert! Mindenkinek megköszönnénk a visszajelzéseket/reklámokat mert tényleg nagyon fontos lenne! A következő rész kivételes lesz, beleviszek egy kis újítást, s remélem az is tetszeni fog nektek. Viszont leszek olyan gonosz hogy nem mondom el mi lesz benne az új! :D Hadd nyüstöljelek titeket! :P 

***

Nathan könnyező szemekkel pásztázta arcomat. Alig akarta elhinni, hogy ennyi hét után újra magamnál vagyok. Talán már a reményét is elvesztette… a reményt arra, hogy együtt legyünk boldogan.

 - Nath. – szólítottam meg újra, s ő megrázta a fejét.

 - Lily, úgy örülök, hogy jobban vagy! – mondta hatalmas vigyorral. – Szólok az orvosnak. – állt föl.

 - Ne! Ne menj el! Túl sokat voltam nélküled, most nem mehetsz el.

 - Én végig itt voltam melletted, sosem bírnálak itt hagyni. – fogta meg a kezemet, s megcsókolta a homlokomat. – De hívnom kell egy orvost, mindjárt visszajövök, ígérem.  – mondta majd kilépet a kórteremből. Addig is jobban szemügyre tudtam venni a termet.

         Az egész kék és fehér csempékkel volt körbe rakva. A teremben két ágy volt, de egyedüli betegként feküdtem itt. Mellettem volt egy kis polc, melyen rengeteg szebbnél szebb virág és plüss mackók voltak. Folyamatos és egyenletes pityegést hallottam. Több gép is volt körülöttem, melyek életben tartottak, ezeken a napokon. Lejjebb néztem a lábam felé, s a jobb lábam gipszben volt és fel volt emelve. Hirtelen a fejem elkezdett szörnyen hasogatni és szédülni kezdtem. Ekkor jött vissza Nath nyomában egy orvossal, Rachelel, Evelinnel és a The Robbers 4/5-ével.

 - Lily! – rohant oda hozzám Evy és Rach és mindketten megöleltek.

 - Úgy örülünk, hogy jobban vagy! – mondta Jay mosolyogva. – Nagyon aggódtam érted. Mondjuk, Nathant nem tudom felül múlni…

 - Azért mert nem a te hibád volt az egész. – morogta Nath.

 - De a tiéd sem. Mindent hallottam, azt is mikor magadat hibáztattad, és nem a te hibád… Megtörtén, szóval hagyd abba! – torkoltam le. – És doktor úr, megmondaná mik is a tüneteim…– nyúltam a tarkómhoz.

 - Igen, nos, meglepetésemre kevés sérüléssel megúszta. Az arcát szerencsére nem találta el egy üvegszilánk sem nem úgy, mint a karját. A lába eltört, ahogyan pár bordája is. Még pár napig bent tartjuk, de fel fog épülni.

 - Köszönöm doktor úr, kaphatok fájdalom csillapítót? Szörnyen hasogat a fejem. – mondtam.

 - Persze majd a nővér hozza. – mondta és elsietett.

 - Nath, most mondjuk el nekik? – kérdeztem felnézve a lovagomra.

 - Nem muszáj bele menned, ha nem szeretnéd. – lépett oda mellém.

 - De szeretném és nagyon is. – fogtam meg a kezét.

 - Beavatnátok minket is a titokba? – kérdezte Rach furcsán.

 - Na, jó… Szóval én és Lily összeházasodunk…

 - Mikor? – lepődött meg Tom.

 - Talán jövő héten, még rengeteg dolgot meg kell szerveznünk. – szóltam bizonytalanul.

 - Hát ez elképesztő! – örült Evy.

 - Gratulálunk! – mondták egyszerre, mind a hatan. De valami kicsit furcsa volt…

 - Rach minden rendben van? – szóltam a földet pásztázó lányhoz.

 - Mi?! Persze… Mi baj lenne?

 - Nem tudom csak mintha szomorú lennél.

 - Dehogy… - rázta a fejét ijedten. – örülök, hogy jobban vagy és annak is, hogy friss házasok lesztek. Legyetek boldogok együtt!

 - Ó… és a divathét? Cserbenhagytalak… - mondtam szomorkásan

 -  Nem hagytál cserben! – szólt rám azonnal. - Addig felvettem egy másik modellt, csak ideiglenesen persze. Ha meggyógyulsz, újra átveheted a helyét. Igazából az a modell Evy.

 - Igen, és megnyugtatlak, nem veszem el a munkádat. – kacsintott rám. Örülök, hogy jóban lettek, hiszen még régebben meg tudták volna fojtani egymást egy kanál vízben is…

~ 1 héttel később ~

         Vége a fekvőbetegségemnek, és immáron járógipszben élek, ha minden igaz az esküvőm előtti napig… Már csak egy hét és az is itt van. Te jó ég! Csak egy hét? A dátum már meg is van… Június 20… Ha minden igaz a Szajna folyón, egy magán hajón lesz a szertartás. Csakis családi és szűk baráti körben. Kerülve a feltűnést, a lesifotósokat, és az őrült rajongókat. Még kell a torta, étel-ital, Nath-nek egy öltöny, virágok és a gyűrűk. Egy kis listára vezettem le mindezt, mikor megcsörrent a telefonom. Rach hívott.

 - Szia! Nos, van egy kis gond…

 - Mi? Mi az? – kérdeztem idegesen, kicsit félve hogy megint valami bajba került.

 - Nos, a régi szalonomból nem hozhattam el egy ruhámat sem, úgyhogy újra meg kéne tervezni a mennyasszonyi ruhát… a terv végül is meg van, csak kellenek a méretek. Be tudsz most jönni?

 - Persze megyek, azt hittem már valami nagyobb baj van.

 - Dehogyis. Na, siess, szia! – és kinyomta. Felkaptam a táskámat, a telefonomat és indultam is Párizs belvárosába. Taxit fogtam, hogy hamarabb odaérjek. Belépve a kis terembe Megláttam Racht egy asztalnál…

 - Szia! – mondta.

 - Szia – köszöntem boldogan és megöleltem. – van valami baj?

 - Baj? Miért lenne baj?

 - Mert olyan szomorú vagy…

 - Nem semmi… nem fontos. Itt van a ruhaterv. – mutatta felém kicsit boldogabban. De én átláttam rajta. A ruha pedig egyszerűen mesés volt. Hasonlított az előzőre, csak hátul hosszabb volt egészen a földig leért. Apró virágok és gyöngyök díszítették, a derékrészénél pedig egy lenge anyag volt átkötve.

 - Ez gyönyörű! De akkor is mondd el mi a baj.

 - Nincs semmi baj Lily.

 - Nem Rach, ismerlek.

 - Nem akarlak ilyen apróságokkal zavarni, és elrontani a kedved…

 - Nekem bármit elmondhatsz. – ő csak megrázta a fejét. – Velem kapcsolatos? Nathhel? – újabb fej rázás. – Az esküvővel?

 - Nem teljesen. – fordult el.

 - Tommal? – mire ő csak felsóhajtott.

 - Igen… - csak a földet nézte, míg nekem háttal állt.

 - Mit művelt?

 - Semmit és épp ez a baj.

 - Mi? Én ezt nem értem…

 - Csak az, hogy, Nath már rég megkérte a kezed, meg nem sokára esküvőtök van… Holott Tom… annyiszor közel állt már ahhoz, hogy elveszítsen és semmi… - sóhajtott. – de inkább hagyjuk ez nem olyan fontos. Leveszem a méreteket.

 - De ez nem is olyan nagy baj… Tom, csak nehezen mutatja ki az érzéseit, de szeret téged! – próbáltam megoldani a helyzetet, mag ő a derekam köré tette a mérőszalagot.

 - De nem annyira, hogy elképzelje velem az életét…

 - Istenem, hisz most is együtt laktok! Lehet, hogy ő sem akarja elsietni, mint ahogy én sem akartam.

 - Lily, kérlek, hagyjuk… - sóhajtott fel. -  Meg is lennék. Egy fehér selyemszerű anyagból lesz a ruhád.

 - Ez is fűzős lesz?

 - Igen, szeretek fűzős ruhát készíteni. – mosolygott. – Hogy van a lábad?

 - A járó gipsz sokkal jobb mintha egész nap az ágyban feküdnék. Persze nem jobb, mint egy épp láb, de azért valami. De engem nem hagy nyugodni ez a Tomos ügy…

 - Jaj, Lily ne érdekeljen. Majd megoldjuk. Talán egyszer csak rájön… Rájön az érzéseire…

 - Csak lehet, hogy neki az még gyors lenne… Tudod… Tom sosem volt, azaz egyenes ember, sosem volt elég komoly egy kapcsolathoz sem…

 - De a mi kapcsolatunk komoly és nekem fontos ő… mert… mert szeretem. – Láttam, ahogy egy könnycsepp legördül az arcán da azonnal letörli. Odamegyek s megölelem, szomorú vagyok, hogy nem tudok mit tenni.

 - Beszéljétek meg, és minden rendbe jön. Hidd el! – Egy mélyet sóhajtott s letörölte könnyeit.

 - Rendben. De most menj… biztos még sok dolgot meg kell szervezned. Egy szót se Nathnek a ruháról. Viszont szólj neki, hogy megjött az öltönye és szinte biztos, hogy be kell belőle venni.

 - Rendben, megmondom. Szólj, ha kell segítség!

 - Óóó… ugyan, azt majd megoldom. – legyintett. Mindig is erős személyiség volt, aki sosem volt hajlandó segítséget kérni. Még akkor sem, amikor hatalmas szüksége lett volna rá. –Valamikor ilyenkor jönnek a szüleim és Kly engem meglátogatni… De ha az esküvődön jönnek, én akkor is arra megyek el.

 - Együtt jönnek az én szüleimmel. Tudod, mindenképp itt akartak lenni az esküvőmön, amit nem is csodálok. Ez a legfontosabb nap egy lány életében, nem?

 - De… Biztos örülni fognak.

 - És ha az nap jönnek, eljöhetnek ők is rá. – kacsintottam. – Még mielőtt elfelejtem. Szeretnélek megkérni, hogy légy a koszorúslányom.

 - Ez komoly? Rendben egyértelmű… - mondta boldogan és megölelt.

 - De igazad van sietnem, kéne… és ha jól látom az ott Tom kocsija.

 - Mi? – kérdezte döbbenten.

 - Tudod, mit most kettesben kell lennetek. Szia, és sok sikert. – öleltem át.

 - Szia. – köszönt ő is. Az ölelésünk után kiléptem az ajtón, s taxiból néztem még, ahogy Tom belép a kis szalonba…

34. fejezet: A verseny, ami az életben maradásért megy

***

Annyira sajnálom hogy csak ilyenkor voltam képes új részt hozni... De remélem azért tetszeni fog, és nem haragszotok nagyon annyi hónapos kihagyásért... Jó olvasást kívánok!

***

- Lily. - paskolta meg valaki az arcom. Lassan kinyitottam a szemem. Nagy fény járta át a szobát, ahol voltam. Előttem egy angyali alak volt, legalább is azt hittem még mielőtt újra meg nem szólalt.

- Jól vagy? - kérdezte Liam.

- Azt hiszem. - aztán ahogy lassan magamhoz tértem eszembe jutott, hogy mivolt az előtt még mielőtt elájultam. - Rach! - kiáltottam.

- Jól van. Kiderült, hogy ez a verseny egyáltalán nem barátságos. - tette hozzá idegeskedve.

- Hol vagyunk? - kérdeztem miközben lassan feltápászkodtam a földről.

- A lakásomban. - mondta Liam, miközben egy kisebb szoba felé vette az irányt. Addig körbe jártam a lakást. Barátságos volt. Kicsi és fiús. Mindenhol foci csapatok posztere volt és kupák hevertek polcokon. De ezek mellett még egy csomó helyen mindenféle ruhával találkoztam és családi fényképekkel.

- Lily! De örülök, hogy jobban vagy! – Rohant oda hozzám Nath s megcsókolt. Hirtelen beugrott.

- Nath, te hogy kerülsz ide?

- Nos, csak aggódtunk értetek.

- Aggódtatok?

- Igen, én és Tom. Volt is rá okunk. Amikor megtaláltuk a címet, amit hagytatok oda mentünk. Képzelheted, én azt látom, hogy a mennyasszonyom épp elájul Tom pedig azt, hogy mindjárt megkéselik Racht.

- Hol van Rach?

- Tom rávette, hogy menjenek be a kórházba. Most indulnak vissza.

- Legalább letartóztatták azokat? – érdeklődtem hűvösen.

- Igen. – mondta miközben Liam jött be egy pohár vízzel. – Azért jöttünk Liamhez, mert ő lakott a legközelebb. – Én meg csak mosolyogtam hol rá, hol az említett személyre.

 - Megjöttünk! – hallottam Rach hangját az előszobából. Azonnal felpattantam, s rohantam a hang felé, ahogy tulajdonosát megpillantottam, a nyakába borultam.

 - Te jó ég! Úgy aggódtam érted! – mondtam neki.

 - Semmi baj. Szerencsére Tom megmentett. – mosolygott a srácra, miután elengedtem.

 - Ugyan, semmiség… - szólt szerényen Tom. – De látom te is jobban vagy. Ez nagyszerű.

 - Igen, és mi történt miután elájultam? – kérdeztem kíváncsian.

 - Menjünk be a nappaliba és mesélünk. Rach még kicsit le van gyengülve. – mondta Tom válaszul. Rachel egy dühös pillantást vetett felé.

 - Nem is vagyok legyengülve. Csak kicsit váratlanul értek a történtek… - besétáltunk inkább a nappaliba, Tomnak legyen igaza. Most az egyszer. ;)

 - Szóval mondjátok el. – fordultam feléjük, mikor már mindnyájan, a kanapén vagy a fotelekben ültünk.

 - A srácok elkapták őket, és hívták a rendőrséget. – kezdet bele Liam

 - Majd lecsukták azokat. Kiderült, hogy az egyik csapatban voltak benne. Őket kizárták. Nem hiszem, a börtön miatt folytathatták volna. – gondolt bele Rachel is.

 - Másik csapat tagjai is tettek ilyet, őket szintúgy kizárták. Mrs. Elinor lezárta a versenyt, így látta helyesnek. Nem akarta, hogy több botrány is történjen. Így aztán, mi megkaptuk a munkát. Mindenki a piros és a rózsaszín csapaton kívül. – mondta Rach is már boldogabban. – Mától ti ketten az én modelljeim vagytok. – mutatott rám majd Liamre.

 - Ez nagyon jó! – borultam megint a nyakába. – De erről te hogy-hogy tudsz?

 - Mrs. Elinor meglátogatott a kórházban, mikor meghallotta a történteket. Nagyon kiakadt, amit nem is csodálok. Végül is ő akarta, ezeket az embereket alkalmazni… - én csak megértően bólintottam. Lehet, hogy még hibáztatja is magát, amiért ez történt, pedig igazán nem kéne.

- Akkor hogyan tovább? – fordultam feléjük.

- Először is szögezzük le, hogy Rach-nek még kell párnapot pihennie. – mondta szigorúan Tom és ezzel azt érte el, hogy az említett megdobta egy párnával, ő meg leborult a kanapé széléről.

- Szóval csak egyet. – szólt a földről.

- Így már más. – mosolygott elégedetten Rach. -  A pihenés után pedig elkezdek tervezni a párizsi divathétre. Kérném majd a segítségeteket.

- Oké. – mosolygott Liam és én egyetértően bólogattam. 

***

- Ki ez a srác? – kérdezte Nath, mikor visszamentem. Nem hangzott fenyegetően, csak kíváncsian.

- A modell társam. Liamnek hívják. Kedves srác, de nem az esetem. – ráztam meg a fejem és megcsókoltam.

- Szeretlek te nőszemély. – mosolygott rám. Mélyen belenéztem a kék szemébe és nyugodtságot éreztem.

- Mi lenne, ha most házasodnánk össze? – szólt hirtelen Nath.

- Mi? – pislogtam rá érthetetlenül. Erre nem számítottam.

- Jól hallottad. El akarlak venni feleségül. – egyre komolyabban nézett rám. Leültem a kanapéra, ő meg szembe velem a másikra.

- Fiatalok vagyunk még ehhez, Nath. Ráérünk még…

- Lily, az élet túl rövid. – szabadkozott.

- De nem nekünk!

- Honnan veszed? – húzta fel a szemöldökét.

- Érzem. És nem akarom, hogy… érted?

- Nem. – csóválta a fejét.

- Szóval te is csak 21 vagy és én is. Élvezzük az életet. – magyaráztam és közben fel-alá járkáltam.

- Ha gyűrű van a kezeden, akkor is lehet. – buzgósított tovább.

- Ez nem hiszem el. Figyelj, Nath. Igent mondtam, mert az ígérted, hogy ráérünk később is, csak ez egy nem tudom én mi. Most meg már mindjárt házasodni akarsz? Hol marad az egyességünk? – emeltem fel a hangom. Nathan ingerülten nézett rám.

- Szóval azért nem akarsz hozzám jönni, mert így könnyebben le tudsz lépni. Oké. Akkor menj. – szólt higgadtan.

- Ezt most te sem gondolod komolyan ugye? Hogy állíthatod ezt rólam? – kiabáltam most már.

- Én csak erre következtetek. – vonta meg a vállát. Annyira utáltam, hogy tiszta nyugodt volt.

- Jól van. Ha ezt akarod. Akkor, viszlát. – mondtam gúnyosan. Felkaptam a táskám és a kabátom. Oda kint zuhogott az eső. Beültem a kocsimba és elindítottam a motort. Vártam még pár percet, hátha Nath utánam jön, de nem jött. Így elindultam a belváros felé. 

***

Vakító fény jár át. Nem látok semmit. Nem tudom, hol vagyok. Folyamatosan sípoló hang, emberek és hideg levegő. Nem tudok mozdulni, se beszélni. Egyszerre minden elsötétül, de a hangok nem szűnnek meg.

 - Jobban van? – kérdezi ijedt hangon Nath.

 - Még kómában van, és az állapota instabil… - válaszol rá egy ismeretlen hang.

 „Jól vagyok!” Próbálom mondani, de nem jön ki hang a torkomon.

 - Lehet, több hétig bent kell tartanunk.

 - Maradhatok vele?

 - Persze uram. – majd nyikorgás, és a csapódó ajtó zaja.

 - Lily, úgy sajnálom! – erős szorítást érzek a karomon. – Nem kellet volna kiakadnom! Az egészen az én hibám! Nem bírom ki nélküled, szeretlek! – Majd pár hideg cseppet éreztem az arcomon.

         Sötétségben fekszem. Immár a külső világ zajait, történéseit nem hallom és nem érzem. Nem tudom, hogy álmodom-e. De hirtelen minden eszembe jut, és felelevenedik. A veszekedés, hogy a utóba ülök és elhajtok. Elsírom magam, a könnyemtől nem látok rendesen. Két vakítóan erős fényszóró közeledik felém. Nem tudom elkerülni az ütközést, és a kamion belém jön. Hátra felé tol, több méter hosszan. Még pár percig eszméletemnél vagyok, üvegszilánkok sértik fel kezemet és egész felsőtestem. Majd beleütközök egy épületbe, és fejembe nyilall a fájdalom… Felriadok… Nathan halk szipogását hallom újra. „Nath, jól vagyok! Nem haragszom, nem tehetsz erről. Szeretlek!” Próbálok megszólalni, de ismét nem tudok.

 - Sajnálom, nem akartam… Ne halj meg… - néha meg-megakadt a hangja. – Imádlak… nélküled… Nélküled nem tudom elképzelni az életem. Nem kellet volna veszekednünk. Ha nem lennék, még mindig boldog lehetnél. Nem lennél kómában… Én úgy sajnálom… - Szeretném megnyugtatni, megölelni, megcsókolni. Ugyanúgy visszaszorítani a kezét, ahogy most ő fogja az enyémet. De nem tehetem.

***

A napok jöttek-mentek. Nath sose hagyott egyedül. Sokan meglátogattak. Rach, Tom, Jay, Siva, Max, Liam és a modell társaim, rengeteg orvos és nővér fordult meg a szobában. Én mindent hallottam, mindent éreztem, ami velem, illetve körülöttem történik. Ez idő alatt mindent átgondoltam. Az idő repül. Gyorsabban vége lesz mindennek, mint gondolnánk. Ma még fiatal vagyok, de nem sokára már az idősotthon verandáján ücsörgök. Az élet szalad, bármikor beüthet egy katasztrófa. Bármelyikünkkel történhet valami szörnyű, vagy jó, ami megváltoztatja életünket, és ha nem tartunk össze, lehet, többé nem is látjuk egymást.  Már megbántam, amiket mondtam Nathnek.

         Több napja nem voltam eszméletemnél. Mégis egyre világosabban láttam mindent. Egyre erősebben éreztem Nath szorítását. Láttam a kékes plafont, a fehér lepedőt. Újra magamnál voltam. Oldalra pillantottam és megláttam Őt. Ott ült az ágyam mellet, lehajtott fejjel és halkan magát szidta. Én csak megszorítottam a kezét, Nath pedig hirtelen, csillogó szemekkel kapta fel a fejét. Én csak ennyit mondtam, rekedtes, még gyenge hangomon:

 - Igazad volt. Az élet túl rövid. A feleséged akarok lenni.