24. fejezet: A kis hamis

- Nathan! – kiáltottam után. Nem vett észre a nagy tömegben.

- Lily. – vett észre. – Hát te? – kérdezte. Hiszen nem számított rá, hogy pont egy rádiós felvételen fogom megkeresni. Bár együtt lakunk, még sem tudtam találkozni vele. Állandóan mennie kellett.

- Ezt nézd! – mutattam a telefonom. Elolvasta az üzenetet.

- Életben van?

- Nem biztos…  de valószínűleg. – mondtam izgatottan.

- És ki ez a „T”? – kérdezte. Meg volt egy kicsit ijedve.

- Toby. – vágtam rá. Este vagy ötvenszer átolvastam az üzenetet és próbáltam rá jönni a dologra.

- Értem. Lily, írnod kéne neki vissza egy üzenetet. – utasított.

- De nincs itt száma. Akkor hogy? – aggódtam.

- Akkor várj egy kicsit, míg újra ír.

- Nathan, négy évig vártam rá és rád. Én nem akarok már várni. – szipogtam.

- Sajnálom. – mondta, miközben megölelt. Erre vártam már négy éve. Hogy amikor baj van, vagy nem vagyok jól, csak odajöjjön hozzám és megöleljen. – Majd minden rendben lesz. – nyugtatott.

- Félek. – vallottam be.

- Nem kell, amíg itt vagyok veled, nem kell. – aztán megcsókolt.

- Örülök, hogy itt vagy nekem. – mondtam, miközben elengedett. Rám mosolygott. Aztán újra hívták, hogy menjen.

- Mennem kell. – mondta sajnálkozva.

- Tudom. – mosolyogtam. Aztán elváltunk egymástól. Beültem egyedül egy kávézóba. Pont a központban, így a nagy ablakokból jól láttam London nevezetességeit. Elgondolkodtam. Mi lenne ha… és mi lenne ha… Nem jutott semmi értelmes eszembe. Aztán megcsörrent a telefonom. SMS volt.

„ Hiányzik neked? Akkor keresd meg. Forró nyomon jársz, de nem annyira forró, mint a kávéd. – T”

Ijedten végig néztem a kávézóba. Minden embert körültekingettem, hogy éppen ki telefonál. De nem tudtam megállapítani. Megijedtem. Valaki figyel engem.

„Igen, figyellek. Félhetsz is. De így előrébb nem fogsz jutni. Forró nyom kell? Nézd meg a London Eye-t. – T” Jött még egy SMS.  Az asztalra leraktam a kávé pénzét is kirohantam az épületből. Közel volt a London Eye így kevesebbet kellett futnom. Hatalmas nagy tömeg állt sorba, hogy mindenki felülhessen rá. Átvergődtem magam rajta.  Valami jelet kerestem. Ami közelebb vezet Rachez. Találtam is egy nyomot. De nem volt olyan biztató. Egy karkötő volt egy padra rakva. Az a karkötő, amit még tőlem kapott négy évvel ezelőtti karácsonykor. Közelebb mentem és láttam egy kis cetlit mellette.

„Eddig jó nyomon, vagy ha kell, egy pontos idő keresd fel mi neked időt, irányt mutat pontban, három kor. - T” Az órámra néztem és láttam mindjárt három óra. Körbenéztem s kicsit távolabb megláttam a Big-bent. Azonnal arra vettem az irányt. Amint az óra előtt álltam újabb cetli várt.

„Nagyszerű vedd az irányt, felfele ha látni akarod még azt, akit szeretsz! –T” Megremegtem-e sorok láttán így habozás nélkül felmentem az óra szerkezetbe. Halottam a kerekek csattogását, és még az emberek hangját is. Egy fénylő dolgot láttam. Reméltem már az utolsó nyom. Ismét egy cetli fogadott.

„Eltévedtél talán? Jobb, ha a stúdióba mész még mielőtt mindennek vége lenne. – T.” Sikerült kisietnem az épületből s fiúk rádió fellépésük felé rohantam. A lift nem működött. Így a lépcsőn rohantam fel a 10. emeletre. Ott megdöbbentő látvány fogadott.

Egy fekete ruhába öltözött férfi késsel a kezében tartott befelé a stúdió szobába. Erre nem tudtam mást tenni elkiáltottam magam.

- Ne! – Erre a férfi megfordult és az arcát felismertem. Mason volt.

- Mason. - sikítottam. Aztán utána rohantam. Rá vetettem magam hátulról, ő meg a pehelysúlyom alatt összerogyott. A srácok kijöttek a stúdióból és megnézték, hogy mi a fene folyik ott kint.

- Miért akartál bemenni egy késsel? - kérdeztem miközben még mindig rajta feküdtem és leszorítottam a földhöz.

- Meg akartam ölni őt. - mutatott Nathanre.

- De miért? - tudakoltam.

- Mert elvett téged tőlem. - vágta rá.

- És miért hagytál üzeneteket nekem?

- Milyen üzenetet? - avatkozott közbe Nath.

- Cetliket hagyott valaki nekem a London Eye-nál meg a Big Bennél. - magyaráztam.

- De az nem én voltam! - nyöszörögte Mason. - Minek vezesselek rá arra, hogy itt vagyok és meg akarom ölni a pasidat?  Az a lényeg, hogy ne lásson senki. Még ő sem. - mondta.

- Akkor ki volt? - kérdezte elgondolkodva Jay.

- Nem tudom. Egy olyas valaki, aki tudja, hol van Rach. Sőt szinte mindent tud rólunk. Hát persze itt van Rach karkötője. Mason azt honnan szerezte volna. A cetliket valaki más hagyta, az a bizonyos "T". - mutattam a karkötőt miközben felálltam Masonről. - Mason, figyelj. Ő a volt barátom, akit most is nagyon szeretek. És én vele akarok lenni. Veled is jó volt, de őt jobban szeretem. Biztos találsz majd magadnak egy másik lányt, aki a te éveidben mozog. - veregettem meg a vállát.

- Igazad van. Sajnálom haver. - aztán odanyújtotta Mason Nathannek a kezét.

- Semmi baj? De várj ti lefeküdtetek? - kérdezte idegesen. 
- Te mondtad múltkor, hogy ebben a négy évben nem volt köztünk semmi, szóval ez nem rád tartozik. - vágtam vissza. Nathan erre csak egy szemforgatást egy gúnyos arcot vágott.

- Fejezzétek be. Most fontosabb dolgunk is van. Valaki tudja, hol van Rach és tudja, mit csinálunk. Akkor itt Londonban kell lennie, nem? – fejtette ki Tom. Erre a szavakra a telefonom, mint egy válaszként megcsörrent. Rachel hívott. Megrémültem.

- Rachel az. – mondtam mire mindenki meglepődött majd felvettem. – Tessék?

- Hello, Lily. – szólt egy érdes férfihang.

- Ki az? Mi tettél Rachel?

- Oh, a kisbarátnőd jól van. A nevem pedig nem érdekes hívj csak Mr. T-nek.

- Adja őt vissza! – kiáltottam bele a telefonba miközben körbe néztem az épületben.

- Hiába nézel, körbe nem találsz meg. – vér is megfagyott bennem valaki figyel minket. – Én, látlak, de te sosem fogsz. Kell a kisbarátnőd? Gyere érte. – majd egy ismerős hangot hallottam.

- Lily, ne gyere… Jól vagyok. Nem lesz baj. – hangja fájdalmas volt. De tudtam még él és nem sokára minden csak jobb lehet.

- Ha látni akarod, ma este teljesen egyedül gyere el az Orchar Streetre. És az egyik épületben megtalálod, még mi előtt kigyullad. – majd a telefont kapcsolat megszakadt…

23. fejezet: Furcsa „Idegen”

Este álmomban ő róla álmodtam. Nem, nem Masonről. Ha nem a régi „Ő”-ről. Nathanről. Ellőttem állt. Este volt. Szeme megcsillant az utcai lámpa fényébe. Máshogy nézett ki, mint négy évvel ezelőtt. Rövidebb haj. Magasabb, izmosabb. Borostásabb. Férfiasabb. Már nem egy kis suhanc.

Közelebb jött hozzám. Megfogta a kezem és azt a szívére tette. Jelezve, hogy még mindig szeret. Aztán felkeltem. Párnám vizes volt. Vagy az izzadságtól, vagy az álmom közben kicsorduló könnyektől.

Kimentem a konyhába inni vizet. Aztán észrevettem a szemetesbe a széttépet újságot. Kivettem. Összerakosgattam a darabjait. Láttam őt. Olyasmi volt, mint az álmomba. Koncertjük lesz Londonba. Holnap. Nyolc órakor.

- Biztos vagy benne? – futott utánam Evelin.

- Holt biztos. – törtem utat közben a rajongók hada között.

- VIP jegyet vettél? Vagy, hogy a francba akarsz bejutni hozzájuk? – tudakolta miközben már majdnem megfulladt a sietségtől, de én még bírtam.

- Hát persze. Kinek gondolsz te engem?

- Ez költői kérdés? Amúgy büszke vagyok rád. – nevetett.

- Hölgyeim, a belépőjüket. – állított meg egy nagydarab őr. 

- Tessék. – nyújtottam.

- Igazolvány?

- Az is itt van. – mutattam.

- Mehetnek. – mondta unottan. A folyosó végére tartottam. Ki volt írva minden ajtóra valaki. Tom, Jay, Siva, Max és Nathan. Nem is tudtam, hogy ilyen körökben mozognak, hogy külön öltöző kell nekik. Bekopogtam az utolsó ajtóba. Az újságban említett kis fiúból férfivá érett pasi állt ott előttem.

- Segíthetek valamibe? – mosolygott rám, mintha egy buta rajongó lennék. Látta rajtam, hogy meg vagyok lepődve, ezért nem értette a dolgot.

- Már meg sem ismersz? – hervadt le a mosolyom.

- Lily… - jött rá. Az ő mosolya is lefagyott. – Ez váratlanul ért.

- Hidd el, a négy év során engem is sok minden váratlanul ért. – vágtam vissza.

- Én kerestelek otthon. – mentegetőzött.

- Négy év után? Mikor már más valakid van? Miért keresnél te akkor? Hogy közöld velem, le vagy koptatva? – mondtam gúnyosan.

- Ne itt beszéljük meg. Evelin meg tud várni ott kint is. – biccentett neki. Sosem szimpatizált vele. Ezek után sem fog.

- Meg változtál. Más lettél… - mondtam.

- Jó vagy rossz? – kérdezte.

- Egyik sem. Inkább furcsa. Férfi. – nevettem. Persze igazából nagyon ideges voltam.

- Te meg nő. Magasabb, vékonyabb, csinosabb és szebb. – mondta álmélkodva. – mint egy igazi modell. – vallotta be.

- Tudsz róla? – kérdeztem.

- Nem élek barlangba. – viccelődött.

- Ahogy én sem. Holly? – kérdeztem rá.

- Igen… Holly csak egy kisebb románc volt. Semmi különös. Most Bridgite van.

- Bridgite. Egyre jobb. – gúnyolódtam.

- Miért érdekel téged?

- Mert tudtommal még nem szakítottunk… - vontam vállat.

- Miért, te azt hiszed, hogy mi még mindig járunk? – nevetett.

- Sosem voltál az, az egyenes ember, aki pontot tesz valaminek is a végére. – vágtam vissza gúnymosollyal.

- Lily...

- Jó volt játszani az érzésimmel? Én is megvagyok. A te kis játékaid. Győzni és győzni akarsz. Azt hittem, ha én és te együtt, annál is nincs is jobb. De van egy másik oldalad, amiről nem tudtam. Lehet, hogy voltak olyan szavak tőled, amik nem is voltak igazak. Ha nem csókolsz meg és nem mentesz meg akkor, ott, akkor most boldogabb lennék.

- Sajnálom… - sajnálkozott.

- Sajnálhatod is. – aztán becsaptam az ajtót. Ott kint a The Robbers többi tagja álltak az ajtó előtt.

- Jó volt a műsor? – kérdeztem gúnyosan, miközben mentem ki a folyosóról.

- Ránk miért haragszol? – kérdezte Max.

- Mert mikor kellett volna, hogy a barátaim legyetek, akkor nem voltatok azok. – fordultam vissza. És a szemükbe mondtam az igazságot. Közben hallottam, hogy Nathan odabentről szinte az összes berendezést széttöri, idegességében.

- Ez nem igaz. Egy rengetegszer hívtunk. SMS-t küldtünk. – mondta Jay.

- Tessék? De én egyet sem kaptam meg…

- Levelet is küldtünk. – tette hozzá Siva.

- De én ebből semmit sem láttam… - nem értettem a helyzetet. Elgondolkodtam.

- Lehet, hogy valaki kitörölte az üzeneteket, a levelet meg kivették a postaládátokból. – tette hozzá Tom.

- Te! – néztem feléje. – Hogy tehetted vele?

- Mi? – nézett rám érthetetlenül Tom.

- Rachel. Miattad lehet, hogy meghalt! Mer nem voltál ott vele. Nem írtál neki. Ő meg elment a zakkant barátjával, aki lehet, hogy megölte. – azt lehet mondani, hogy Tom ezek hallatán összeesett.

- De én hívtam, küldtem levelet, e-mailt. Mindent. – nem értette most már ő sem.

- Toby… eltitkolta. Nem akarta, hogy te és Rach… Ezért vette el az én leveleimet is meg a többit. – jöttem rá a dologra.

- Meghalt? – hitetlenkedett Tom.

- Nem tudom. De már négy éve nem tudok róla semmit. – öleltem meg Tomot. Közben ő az én vállamra én meg az övére sírtam. Aztán a többiek is egy csoportöleléssel mutatták ki sajnálatukat és szeretetüket. Rájöttem, hogy rájuk számíthatok. Közben Nathan is kijött az öltözőből.  Kiszedett a srácok közül. Berángatott a szétzúzott öltözőbe.

- Szeretlek. – mondta. Válaszolni akartam, de befogta a szám. – Most én beszélek. – bólintottam egyet. – Nincs köztem és Bridgite között semmi, sem Holly között. Csak egy vigasz barátnők voltak. Sosem érnek a nyomodba. Én csak azt az üres űrt akartam betölteni a szívembe, amit te hagytál. Sajnálom, hogy nem tudtam hazajönni. De minden olyan gyorsan történt. Leszerződtünk egy másik stúdiónál Los Angelesbe. Nem mehettünk haza. Messze voltunk. Ment a munka gőzerővel. Tudod, hogy megy ez. Frissében több a lemez eladás. Hidd el, nekem sem tetszett ez az egész. Veled akartam lenni. Meg hát a családommal. Fájt és nagyon hiányoztál. És, hogy miért nem hívtalak? Mit mondhattam volna? Annyi távollét után? Aztán pár hete haza tudtam menni. Találkoztam a szüleiddel. Elmesélték a történteket. De Tomnak és a többieknek nem meséltem el Racht. Nem akartam, hogy Tom rosszul legyen. Mostanában valamiért nem olyan jó az egészsége. – aggódott. – ezt is el akartam mondani a telefonba. De telefonon beszélni veled, nem olyan jó. Találkozni akartam veled. De nem kényszeríthettelek volna rá, hogy gyere L.A.-ba. Láttam cikkeket mostanában, hogy egy híres orvossal vagy. Valami Masonnal. – erre elnevettem magam. – Fájt. És rájöttem, hogy neked a sok hülyepletyka mennyire fájhatott. Azt hittem ez is az. De láttalak titeket itt Londonba. A főtéren. Összeölelkezve.

- Miért voltál itt?

- Miattad. Érted jöttem. Előtte voltam otthon és éreztem, hogy szükséged van rám. Akárcsak nekem is rád.

- Miért van szükséged rám? – kérdeztem.

- Mert szeretlek. – vallotta be. Aztán közelebb hajolt. Meg akart csókolni. Eltoltam az arcát előlem.

- Nem. – mondtam. Rá néztem, aztán a tükörben megpillantottam magam. Ahogy Nathan mellett álltam észrevettem, hogy milyen jó párost is alkotunk. Külsőre. De belsőleg… Hasonlítunk, de lehet, hogy már nem tudnám úgy szeretni, ezért muszáj volt megcsókolnom, hogy milyen érzés újra ez. Mit érzek még ennyi év után. Megcsókoltam. Ő is vissza. Hogy milyen érzés volt? Még jobb, mint máskor. Szenvedélyesebb. Ennyi év után… még most sem múlott el a tűz. Sőt, csak nagyobb lett. És több percig el sem engedtük egymást.

- Nathan, kezdünk! – szólt be a menedzserük.

- Pillanat. – kiáltotta vissza. – Itt maradsz? Még úgy sem láttál minket…

- Hát persze. Sok sikert. – aztán még egy csókot nyomtam a szájára.

- Ha te itt vagy, minden jobb lesz. – mondta, aztán kiment az öltözőből, én meg utána.

- Na? – nézett rám Evelin.

- Te ismersz egy olyan nevű valakit, hogy Mason? Mert én csak olyat ismerek, hogy Nathan. – nevettem.

- Ez rímelt. – viccelődött Evelin.

A koncert remek volt. Bámulatosan nyomták a srácok. Utána meghívtak minket a londoni házukba. Itt vettek egyet, mert most itt fognak többet munkálkodni az új lemezen. Szóval ez azt jelenti, hogy a Nathan és Lily páros újra egymásra talált, ahogy ő is mondta: „Majd nem elvesztettük egymást, de a sors újra összehozott minket. Ez lehet, hogy a jövőben is így lesz. „ Igaza volt. Neki mindig igaza van… És az életem kezdett a rendes kerékvágásba vágni, csak egy valaki hiányzott.

„Tudom, hol van a kis barátnőd! – T” – kaptam egy üzenetet az nap este, a koncert után. A telefont is leejtettem félelmembe. Rachel életben van…

22. fejezet: Messze az otthontól és tőle

- Hahó, Lily. – integetett valaki az arcom előtt. Fogalmam sem volt, hogy mi van velem. Hirtelen elsötétült minden. Egyszer még csak vásárolgattam London kis utcáin Evelinnel, aztán valami nehéz esett rá a fejemre és elsötétült minden. Most meg itt vagyok.

Jobban kinyitottam a szemem, hogy megnézhessem mi az a hely. Egy kórházi szobában voltam. Fehér kényelmetlen ruha volt rajtam, amit a betegek szoktak hordani. Minden olyan világos és fura szagú volt. De ami előttem állt, az jobban tetszett. Egy helyes fiatal doktor úr állt előttem. Mikor látta, hogy felébredtem, elmosolyodott. 

- Hol vagyok és mi történt velem? – bár erre tudtam a választ, de egy ideig kínos volt a két szép szemébe bámulni majdnem leesett állakkal. De ezzel ő is így volt és elég zavarban érezte ő is magát.

- Egy kórházban, és kómába esett. Egy virágcserép esett a fejére. – mondta miközben feleszmélt a kábulatból.

- Jaj, ezt a magázást, hagyjuk harminc évvel későbbre, mikor már alig tudom megfűzetni a botox kezeléseket. – vicceltem el a helyzetet. Velem együtt ő is nevetett.

- Mason vagyok. – nyújtotta a kezét.

- Lily, de amint hallottam, ezt már tudja. – emlékeztem vissza pár perccel ezelőttre.

- Igen. – nevetett zavarában. – Lily, lenne kedved velem ebédelni? Te már úgy is haza mehetsz. Én meg nem sokára végzek. – javasolta. Közben erősen mutogatott, ez is a zavara miatt volt. Tetszett…

- De kómában voltam és már haza is mehetek? – nem akartam elhinni. Hiszen nem olyan rég ébredtem fel.

- Hát, ha nem akarsz hazamenni, nem muszáj. – lehet mondani, zsarolt, hogy igent mondjak az ebédre.

- Tudod mit, Mason. Alig várom már, hogy kilépjek a friss londoni esőbe, úgy hogy benne vagyok az ebédbe. – mutattam az ablakra, miközben kipattantam az ágyból. Az egész megmozgott és megreccsent. Zavartan néztem Mason felé, de ő lelegyintette a dolgot.

 Mikor végeztem a felöltözéssel a kórház bejáratához siettem. Mason már ott várt.

- Hölgyem, szabad a karját? – közben odanyújtotta a kezét én meg csak bólintottam. Kivezetett a szakadó esőbe. Leintett egy taxit és besegített engem. Pont az a ruha volt rajtam, amit a baleset előttem vettem. Gucci. Szűk, fekete és a combom közepéig ért. Egy kis rózsaszín szalag volt a derekamnál. A ruha alul kicsit fodros volt. Evelinnel együtt választottuk.

- Mesélj magadról valami érdekeset. – mondta Mason, miközben makarónit evett.

- Nem vagyok egy érdekes személyiség. – hazudtam. Hiszen a múltam eléggé érdekes, legalább is számomra.

- Látom, hogy hazudsz. – mondta leleplezően.

- Igazság szerint ez a történet hosszú. És fájdalmas. – vontam vállat.

- Fiú ügy? – kérdezett rá.

- Az is… Mason, nem olyan rég ismerlek, de valamiért, benned bízok. – mosolyogtam rá. Erre ő zavarba jött.

- Hallgatlak. – mondta egy kis szünet után.

- Tizenhat voltam. Elköltöztünk egy városból, egy másikba. Hiányoztak a barátaim és a régi suli. Persze az új gimi és az új barátok is jók voltak. Sokkal jobbak. Akkor az új suliba volt egy ős ellenségem, aki most a legjobb barátnőm. Furcsa ez a sors… - fintorogtam. – Igazság szerint a régi helyemen otthagytam a szívemet is. Az első szerelmemnek. De az új suliba meg tanultam újra szeretni, de már nem annyira. Hamar vége is lett a kapcsolatnak, mivel a régi szerelmem, újra képbe jött. És még mindig oda voltunk egymásért. – itt muszáj volt megállnom. Nem bírtam tovább mondani.

- Mi történt? – aggódott Mason.

- Elengedtem. Hagytam, hogy építse saját karrierjét. Négy évvel ezelőtt bandát alapítottak a haverjaival és mikor a legjobban voltunk el kellett menniük, turnézni. A búcsúnk után soha többé nem láttam. – itt eleresztettem pár nagy könnycseppet.

- Sajnálom. És mi van a másik okkal? – tudakolta Mason.

- A legjobb barátnőm pasija is a bandában volt. De előtte neki volt egy hosszú kapcsolata, de a srác dobta, ismeretlen okok miatt. Egy kora tavaszi éjszakán viszont Toby a srác, elvitte magával. Egy távoli helyre. Azóta nem hallottam felőle. Előtte csúnyán összekaptunk. A zsaruk gyilkosságra alapoznak, de én érzem, hogy még él. Élnie kell. – sírtam.

- És, hogy tudtatok ellenségből barátok, lenni? Ezzel az új barátnőddel?

- A bátyja, az, akivel összejöttem az új suliba. Egy párszor még randizgattunk, de rájöttünk nem megy ez nekem. Sosem tudtam tovább lépni az igaz szerelmemen.

- És most már sikerült? – kérdezte. Elég kíváncsi volt. De közben végig fogta a kezem és pátyolgatott.

- Tavaly. Az újságban láttam, hogy összejött egy híres sztár csajjal. Sokkal, szebbel, sokkal többel, sokkal tehetségesebbel, sokkal jobban hozzáillő csajjal.

- Elég pocsék lehetett neked ez a négy év. – vallotta be.

- Tudom. Sőt előtte még a költözés. Déd szüleim halála, az ottani barátaim árulása. A szüleim vitája. A kis testvérem elvesztése… Anyukám elvetélt. – vallottam be. – De most már minden jó. Egy gazdag fotómodell, divat ikon lett belőlem. – folytattam.

- Várjunk, te azt mondtad, hogy húsz éves vagy? – kérdezett rá Mason, elég idegesen.

- I-igen. – tagoltam. Furának tűnt.

- Én harmincegy vagyok. – vallotta be Mason. Egy furcsa pillantást vetettem rá. Ledöbbentem.

- Oh. Oké. Ez nem az én napom. Akkor nem is pazarlom az idődet. – közben zavartan felálltam.

- De hogy zavarsz. A kor ma már nem számít. Pincér. – intett a srácnak. Kifizette a kaját, aztán hazavitt. Bemutattam magányos lakásom. Egyedül laktam. Csajos otthonka volt.

- Édes. – mondta nevetve.

- Ne mondj semmit. Lehet, hogy több a rózsaszín, mint egy Barbie boltban, de azért van fekete is. – mutattam a falamon lévő csíkokra. Ő csak a szemét forgatta, majd megfogta a kezem és bekapcsolta a régi lemez lejátszómat. A nagyiék adták tavaly karácsonyra. Mindig is szerettem a régiségeket. Lassú szám kezdett el játszódni. Meg fogta a derekam a másik kezével és elkezdtünk keringőzni. Kicsit ügyetlen volt, de én ismertem a dörgést.

- Bal előre, jobb mellé. – utasítottam. Csak zavartan mosolygott. És párszor elnézést kért, hogy milyen béna. Amikor már nem a lábunkat kellett nézni, egymás szemét kémleltük. A barna és a zöld közös árnyát, mintha kerestük volna. Olyan mélyen néztünk. Aztán eljutottunk az ajkainkhoz, utána már csak ment tovább más helyzet… 

- Miért jöttetek Londonba? – kérdezte miközben az ágyamba feküdtünk. A kezemet nézegette, hogy milyen kicsi a tenyerem, de az ujjaim meg hosszúak. Aztán rátért a gyűrűimre, amit a nagyszüleimtől és a déd szüleimtől kaptam.

- Az én ötletem volt. Egy váltás. És legalább itt nem emlékeztet minden sarok, rájuk. – az utolsó szónál elcsuklott a hangom.

- Nem is hívott? – kérdezte, tudtam kire gondol.

- De, egy darabig, aztán már csak a párórából, pár másodperc lett. Aztán már semmi. Ez ment így kábé öt hónapig. Utána már csak az újságokból hallottam róla, meg a tv-ből. Olyankor mindig egy jó pár doboz zsepit kisírtam. Sőt néha széttéptem az újságot vagy kikapcsoltam a tv-t. – mondtam keserédesen.

- Pedig te nem ezt érdemelted. Nem tudja ez a srác, hogy mit veszített. – vallotta be Mason, miközben felém fordult.

- Köszönöm. – suttogtam, aztán közelebb bújtam hozzá. Mézes perceinket megzavarta Evy, aki csak úgy berontott a lakásomba.

- Mi a fene? – szólt fennhangon.

- Azt hiszem itt az ideje mennem. – szólt közbe Mason.

- Igen. Majd hívjál. – mondtam miközben egy puszit, nyomot a homlokomra. Amilyen gyorsan egymásba gabalyodtunk, olyan gyorsan le is lécelt.

- Nem tudsz kopogni? – akadtam ki a szőke ciklonra…

- Ez nem tud várni. A The Robbers, itt van a városban. – mutatott egy tini magazinra, amit oda hajított az asztalomra, pontosan elém. Azt csináltam, mint pár évvel ezelőtt. Összetéptem és kidobtam a kukámba.

- Na! Sokba került ez nekem! – hisztizett.

- Sajnálom, de nem vagyok kíváncsi rájuk. – vontam vállat.

- Mi a baj? – ült le mellém együtt érzően.

- Nem akarom őt újralátni. Félek, mi van, ha újra beleszeretek? Mindkettőnknek van most valakije. – mutattam a lényegre.
- Miért a helyes házi dokid az? - forgatta a szemét.

- Házi doki? – néztem rá érthetetlenül.

- Hát házhoz jön, vagy mondjam inkább, ágyba jön? – mutatott az ágyamra.

- Csitt. – mondtam nevetve miközben megütötte az asztalon heverő modell magazinokkal.

- Jól van, na. De ha nem csapsz le rá, én megtettem volna. – nevetett ő is.

- Ja, jó pasi, csak tíz évvel idősebb nálam…

- És? Tök mind egy az már. Legalább nem ő tíz évvel fiatalabb. Most mondd meg, egy tíz évessel járnál? – viccelődött.

- Ez nem vicces. – nevettem. Értettem a poént.

21. fejezet: Nyugodt esti éjszaka

Nem látom a csillagokat. A hold eltűnik a magányos, sötét felhők mögött. Egy kisebb szellő simogatja arcom, miközben egy könnycsepp gördül le az állam végéig. Ő letörli azt és gyengéden megcsókol.  A csókot viszonzom, megnyugtatván, hogy nincs semmi bajom, csak azért sírok, mert boldog vagyok. Mert vele lehetek, és együtt vagyunk boldogok. Hiányoznak a régi idők. Mikor még nem volt ennyi problémánk. Mikor csak csipkelődtünk egymással. De ez a helyzet, hogy most itt fekszek a karjaiban, a házunk kertjében, egy kis pokrócón. Csak egy gyertya fénye világít be minket. A többi világosság csak a sötét égbolt. Ez e helyzet sokkal jobb. Érzem, hogy biztonságba vagyok. Ahogy meleg és szoros ölelése körbefonja derekam, és a fejemet a szívénél pihentetem. Egy lélegzete, egy szívdobbanása, megnyugtat. Mert tudom, hogy velem van. Itt van. Él és virul. És én is vele együtt. Mély levegőt veszek, beszippantom a pólójáról áradó illatot, ami az ő illata. Megnyugtat ez. Nem gondolok másra, csak kettőnkre. De aztán eszembe jutnak a pár nappal ez előtti események. És Ed. Hogy mennyire szerettem és ő is engem. De ezt gyorsan ki kell vernem a fejemből, mert álmaim férfija szorít most magához. Eddel való kapcsolatom csak egy tapasztalatszerzés volt, talán. És ráébresztett arra, hogy ezt a fiút sokkal jobban szeretem, akinek gyönyörű kék szemébe belevilágít a lassan előtűnő holdsugár. Édes mosolyát felém küldi. Rám néz, és újra megcsókol. Miért is kéne ennek vége lennie? Miért nem jó ez így? Miért nem tarthatna ez örökké? Miért nem lehetnénk örökké egymáséi? Talán mert a szerelem múlik. akár milyen erős is a kezdetén. Ez a szerelem is egyszer elmúlik. És mi már nagyon régóta együtt vagyunk. Mi van, ha nem ő lesz a férjem? A gyermekeim apja? Én csak is őt tudnám elképzelni. De ha a sors közbe lép és ezt megakadályozza, és magányosan halok meg… nekem végem. De nem szabad semmi rosszra gondolni. Előre tervezgetni. Inkább ki akarom élvezni a jelent. A boldog jelent. Ahol együtt vagyunk…

-          Min gondolkozol? – kérdezte. Nem tudtam mit válaszoljak.

-          Rólunk. – válaszoltam röviden.

-          Én is. – mondta nyugtalan hangon.

-          Mi a baj? – aggódtam.

-          Félek. – egy kis szünetet tartott. – A jövőtől. – vallotta be.

-          Én is félek. – mondtam és még jobban hozzá bújtam, ő meg erősebben szorított.

-          De rájöttem, hogy nem kell. – folytatta. – Hiszen most is itt vagyunk együtt. Majd nem elvesztettük egymást, de a sors újra összehozott minket. Ez lehet, hogy a jövőben is így lesz.

-          Gondolod? – kérdeztem. Mert én nem igazán voltam ebbe biztos.

-          Igen. Lily, lehetne azt is mondani, mi egymásnak vagyunk teremtve. – mosolygott rám.

-          Remélem, igazad van. – mosolyogtam vissza.  

-          Neked sosem hazudnék. – mondta, majd megcsókolt. Eltelt kábé fél óra, aztán eszembe jutott egy fájdalmas dolog.

-          Nathan, mi lesz velem, mikor te elmész turnézni?

-          Jössz velünk. – mondta nyugtatóan.

-          Nem hiszem, hogy a szüleim engednék. Be kell fejeznem a gimnáziumot.

-          Ezt el is felejtettem. De én viszont nem megyek el nélküled.

-          Ez butaság. Nem akarom megakadályozni a jövődet. Egyszer még nagyon híres leszel és nekem fogod megköszönni, hogy elengedtelek. – mondtam, hogy egy kicsit megnyugodjon.

-          Holnap indulunk. – nyöszörögte.

-          Tessék?! – nem akartam hinni a fülemnek.

-          Sajnálom. – sajnálkozott.

-          És ezt miért nem tudtad volna mondani? – vitatkoztam.

-          Azt hittem te is jössz. És akkor azt hittem, hogy ezt Tommal megbeszéltétek.

-          Tommal az óta nem beszéltem mióta összejöttek Rachel. Szegény Rach. Most nagyon boldog. És őt is itt hagyja a barátja. – hangsúlyoztam az utolsó mondatot. Sosem szokott sírni, de most megkönnyezett. Letöröltem a könnycseppeket az arcáról.

-          Ez az utolsó éjszakánk. – mondta, aztán megcsókolt.

Reggel együtt ébredtünk. A szobám ablakán a reggeli napsugár vert utat magának a redőnyöm kis rácsain. Kócos és kispárna-ráncos fejét a vállamra tette. Öleltük egymást.

-          Muszáj mennem, készülődni. Pakolnom kell. – mondta bánatosan, aztán odahajolt hozzám és egy utolsó reggeli csókot nyomott az arcomra. Még egy pár percet tétlenkedtem az ágyba aztán felkeltem. Suliba kellett mennem. Már vége volt a téli szünetnek. A karácsony nem volt valami jó. Hiszen hiányzott a hó, ami igazivá teszi ezt az ünnepet. De ebben a városban 1956 óta nem volt egy centi hó sem. Pech. Mindig is imádtam szánkózni, hóembert építeni. Szerettem mikor heccből Nath belevágott egy hókupacba.

-          Mi lesz velünk? – kérdezte költőien Rach.

-          Semmi, éljük tovább az életünket… - mondtam miközben a szokásos pocsék ebédemet kotorgáltam.

-          Nathan elbúcsúzott tőled?

-          Nem, miért?

-          Nem? Pedig délben indulnak. – mutatott az órára. Tíz perc múlva dél.

-          persze ez rávall, utál búcsúzkodni. Mondd meg a dirinek, hogy megbetegedtem! – utasítottam Rachnek, aztán már rohantam is ki az ebédlőből. Nem hiába a reggeli futásoknak, tudtam, hogy egyszer majd kell az életemért futnom. Teljes erőmből rohantam a buszpálya udvar felé. Messziről megpillantottam egy nagy fekete turné buszt, amire rá volt írva „The Robbers” és ott volt az arcképük.

-          Nathan! – kiáltottam messziről. Észrevett. Felém fordult. Először nem kapcsolt, csak akkor mikor szorosan átöleltem. Felemelt és úgy csókolt meg. Utoljára.

-          Sajnálom. Tudod, hogy utálok búcsúzkodni. – mentegetőzött.

-          Nem érdekes. –zártam le a témát és újra megcsókoltam.

-          Hiányozni fogsz. – mondta.

-          Te is nekem. Vigyázz magadra és nem jöjj össze egyik rajongóddal sem. – viccelődtem.

-          Megígérem. – aztán még egyszer megcsókolt.  

-          Ne felejts el. Emlékezz rám. – mondtam, ő bólintott. Az eső eleredt. Úgy éreztem magam, mint egy romantikus filmben. Közben betették a bőröndjeiket a buszba. Nathan szállt fel utoljára a buszra, mert még odajött hozzám. Megölelt.

-          Szeretlek. – suttogta.

-          Szeretlek. – súgtam én is. – Örökké.

-          Örökké. – aztán mennie kellett. Még az ablakból küldött egy utolsó lég puszit. De az eső csak nem akart elállni. Integetett miközben ment el a busz, én is integettem. Sírtam. De nem akartam, hogy lássa. Szóval mikor végleg eltűnt a busz az esőben leültem a földre és ott sírtam. Térdemet felhúztam és a fejemet lehajtottam.  Elment, itt hagyott…

20. fejezet: A „The Robbers”

Nath ölében feküdtem s bele törődtem a sorsomba, abba hogy talán soha többé nem látom a családomat, a barátaimat vagy az otthonomat. Motorzúgást hallottunk és kiabálást a felettünk lévő emeletről.  

- Mi történhetett? – kérdeztem aggódva.

- Nem tudom, talán… - kezdte, de félbe szakította egy robaj oda kintről. Valaki babrálta az ajtót. Közelebb bújtam Nathez és ő erősen magához ölelt. Az ajtó nyikorogva kinyílt és benne két alakot lehetett kivenni. Majd ahogy rájuk vetült a fény láttam, hogy Toby és Rach az.

- De jó hogy itt vagytok! – kiáltottam majd felkeltem a földről és Rachez mentem majd a nyakába ugrottam.

- Úgy féltem, hogy későn érünk ide. – mondta idegesen Rach.

- Én meg attól, hogy többé nem látlak titeket.

- De hogy jutottatok át az őrökön? – kérdezte Nath meglepődve.

- Könnyen csak bevetettem a harctudásom. – mondta Toby.

- Ne szórakozz kicsim – kezdte Rach. – csak a rendőröket hívtad fel te bolond. – majd megölelte Tobyt.

- Na, jó nem igazán úgy történt, ahogy mondtam. De a szándék a fontos.

- Jó ezt megbeszélitek később, de most lépjünk le innen. – mondtam megszakítva a beszélgetésüket. Majd szépen lassan felmentünk az emeletre. Ott fent minden tele volt rendőrökkel. Az összes ember rablót meg még ki tudja mit elkapták. Még kicsi B-t is.

- Azt hiszem végre vége mindennek. – jelentette ki Rach.

- Remélhetőleg. – mondtam én is. – Toby neked meg se köszöntem a nagy hősiességedet. – mondtam nevetve.

- Azért ám. Enyém volt a piszkos munka. – mondta ő is viccelődve én pedig a segítséget egy öleléssel köszöntem meg.

- Öhöm. – mondta kicsit krákogva Nath.

- Ne légy féltékeny. – mondtam majd egy puszit nyomtam az arcára.

- De én nem vagyok az! – duzzogott. – Mert én legalább ott voltam veled és vigyáztam rád!

- Nyugi! – mosolyogtam rá és ő is visszamosolygott én rám majd átkarolt és így osontunk ki az épületből.

Másnap Nathhel, a házunknál tábortüzet raktunk, amire meghívtuk Rachelt, Tobyt és Edet is. Mályvacukrot sütögettünk és a tábortűz mellett dalokat énekeltünk. Hangulat jó volt. Én és Nath félre vonultunk beszélgetni.

- Miért hívtad meg Edet? – puhatolóztam.

- Mert kíváncsi voltam milyen képet vágsz. – viccelődött.

- Persze. De most komolyan! – nyaggattam.

- Hát tudod, egy kicsit megkedveltem. – nézett rám mosolyogva.

- De ugye nem úgy? – viccelődtem most már én is. Mert persze ennek örültem, mert Ed most már a legjobb barátom.

- De hogy! Bebizonyítsam? – nézett rám rosszfiúsan. Imádtam… Aztán közelebb hajolt hozzám, és már majdnem összeért az ajkunk, de valami megzavart minket. Vagy inkább, valakik…

- Emberek, hölgyeim és uraim! A The Robbers a házban! – kiáltotta a négy srác egyszerre.

- Srácok! – örvendezett Nath. – Ti meg mi a fenét kerestek itt? A legrosszabb pillanatban persze. – tette hozzá az öröme után egy kis bosszúsággal.

- Ismered ezt a négy elme roggyantat? – kérdezte Rach, miközben felálltak Tobyval és Eddel a tábortűztől.

- Persze. Ők az én legjobb haverjaim. Mi vagyunk a The Robbers! – mutatott a srácokra és magára.

- Jay! – ugrottam a régi haverom nyakába.

- Kicsi Lily. – ölelt meg ő is. Szinte olyannak éreztem, mintha a bátyám lett volna.  

- Hogy kerültetek ide? – néztem rájuk. Hiszen már rég nem láttam őket. Mivel Tom és Max más suliba került. Siva és Jay pedig a mi sulinkba, de nem a mi osztályunkba. Így csak Nathtel tudtam tartani, úgy igazán a kapcsolatot. És amúgy be kell vallanom, mindannyian nagyon megemberelték magukat. Férfiasabbak lettek és már nem azok az undok, pattanásos hülye srácok. Ha nem négy jó képű, és izmos, rendes és hülye srác. Mert azért a humorérzékük még megmaradt. Meg persze itt van Nathan is, őt sem kell elfelejteni.

- Hát csak személyesen szerettük volna elmondani a haverunknak, hogy… van egy kiadó… ami… LEMEZSZERZŐDÉST ajánlott nekünk! – kiáltották egyszerre. Nath azt sem tudta, hogy hova fusson örömében. Először a srácok nyakába ugrott, utána meg engem ölelgetett.

Mikor a nagy öröm egy kicsit pangott, akkor elkezdtünk a múltról beszélgetni, hogy mi volt eddig velük. De Rach oldalba bökött, hogy elfelejtettem valamit…

- Jaj, srácok. Hát persze. Ők itt az új barátaim, Rach, Toby és Ed. – mutattam be őket nekik.

- Hello. – köszönték egyszerre mind a hárman.

- Én Tom vagyok a legmenőbb tag, ő itt Max, akit nem nevezünk hajas babának, ez a magas, jó képű srác sajnos nem én vagyok, de ő itt Siva és az a nagy hajú pedig Jay. – mutatta be magukat Tom. – És itt van a mi kis szerencsecsillagunk Nathan, de őt már nem kell bemutatnom. – paskolta meg a vállát.

Az egész este jól telt el. Annyit nevettünk a srácokkal együtt. Nagyon hiányoztak már.

De valami nekem akkor is furcsa volt…

- Rach, beszélhetnénk egy kicsit? – fogtam meg a kezét, és még mielőtt válaszolt volna, én már elráncigáltam onnan.

- Persze! – mondta.

- Egész este olyan fura vagy. Én nem is tudom. Két variációm van. Első, nagyon fáradt vagy a megmentősdi után és ezért nincs kedved velünk nevetni. Vagy a második, zavarban vagy valami, vagy inkább valaki miatt… - faggattam ki.

- Hát! – kezdte.

- Ne folytasd. Itt jön Toby. – szóltam, még mielőtt azt mondta volna, amire számítottam.

- Bocsi lányok, hogy megzavarom a báj csevejt, de elrabolnám a barátnőmet egy pillanatra. – fogta meg Rach vállát.

- Persze nyugodtan. Úgyis tudom a kérdésemre a választ. – mondtam erősen hangsúlyozva, hogy felőlem Rach lebukott. Sokkal távolabb álltak meg. Én meg visszamentem a tábortűzhöz. Ott tovább folytatódott a nosztalgiázás és Ed is beszállt pár fura történettel. Öt perc után Ismét fura dolog történt. Tom félrehívott beszélgetni.

- Egy percre. – mondta majd a fejével a ház oldala felé mutatott. Én pedig követtem.

- Mit szeretnél? – érdeklődtem. – Valami nagy fontosat gondolom, mert szinte mindent elmondanál a fiúknak.

- Tudom, de ez személyes. Mert te jobban ismered őt. – s az utolsó szót hangsúlyozta.

- Kire gondolsz? – bár sejtettem.

- Hát tudod Rá.

- Kire? – csak azért is piszkáltam egy kicsit.

- Ne szívass.

- Nem szívatlak. Fogalmam sincs, kiről beszélsz. – mondtam gúnyosan vigyorogva.

- Hát… Tudod… Rachre. – nyögte ki végül. Erre elmosolyodtam. Tomról köztudott volt, hogy évek óta nem volt szerelmes. Sok lány volt belé szerelmes, de ő egy után sem fordult meg.

- Jaj, valaki szerelmes. – mondtam nevetve.

- Ez nem vicces. – szomorodott el.

- Jó sajnálom, de nálad ez furcsa és ritka is.

- Tudom én se értem, de valahogy ő más, mint a többi lány.

- Tom, de neki barátja van. - És ahogy ezt kimondtam láttam, hogy Toby lelép, s hogy Rach éppen hogy nem fakad sírva. – Menjünk inkább vissza, mondtam majd elindultunk a tábortűz felé. Én leültem Nath mellé, aki azonnal átkarolt Tom pedig az üres helyre. Rach még nem ért vissza. Több percig ott állt és nézett abba az irányban amerre Toby ment. Arra vártam, hogy visszajöjjön Rach. De csak nem jött, megsajnáltam és odamentem hozzá.

- Bocsi fiúk, de beszélnem kell Rachhel. – Mondtam majd felé vettem az irányt. – Rach, mi történt?

- Toby… sza… szakí… szakított velem – nyögte ki s sírva fakadt.

- Istenem Rach, de miért?

- Mert neki is furcsa volt, hogy szótlan voltam és nem mondhattam el neki az igazat. Azt mondta, ha titkolózok előtte, akkor nem is szeretem igazán. És hogy köztünk vége mindennek. – s most még keservesebben zokogott. Elnéztem a fiúk fele és láttam, hogy mindegyik minket néz. De Rach hamar összeszedte magát.

– Menjünk vissza a többiekhez és érezzük jól magunkat. – Mondta majd felpattant a földről. S visszasiettünk.  Én Nath ő pedig Tom mellé ültünk.

- Mi volt a baj? – kérdezte Tom azonnal Rachet.

- Semmi csak fáradt vagyok. – mondta s ezzel le is zárta a témát. Mindenki elfelejtette azt a sírós részt és elkezdett nevetni és hülyéskedni. Tom minden egyes poénjánál Rachre nézett, aki önkénytelenül is nevetésbe kezdett. Így ment ez addig amíg Ed nem kapott egy sms-t le kellet lépnie. Aztán Tom felállt s egy mély levegőt vett.

- Rach beszélhetek veled? – kérdezte majd felhúzta Racht a földől.

- Persze mért is ne. – mondta Rach. Tom megfogta a kezét és bevezette a házba. A szemünkkel követtük őket.

- Haver ez mi volt? – kérdezte Max mikor eltűntek.

- Igen, Tom olyan… - kezdte Siva.

- Furcsa, nem? – fejezte be Jay.

- Pontosan, mit beszéltél vele? – vont kérdőre Nath.

- Nos, hogy is mondjam… a tesótok szerelmes. – s az utolsó mondatot hadartam.

- Ezt nem mondod komolyan? – lepődött meg Max.

- De. Tudom fura de, oda meg vissza van Rachel ért.

- Azt hittem örökre egyedül lesz majd – mondta Siva – De ez jó hír. Örülök.

Mikor vissza értek mintha mi sem történt volna folytattuk a beszélgetést…