34. fejezet: A verseny, ami az életben maradásért megy

***

Annyira sajnálom hogy csak ilyenkor voltam képes új részt hozni... De remélem azért tetszeni fog, és nem haragszotok nagyon annyi hónapos kihagyásért... Jó olvasást kívánok!

***

- Lily. - paskolta meg valaki az arcom. Lassan kinyitottam a szemem. Nagy fény járta át a szobát, ahol voltam. Előttem egy angyali alak volt, legalább is azt hittem még mielőtt újra meg nem szólalt.

- Jól vagy? - kérdezte Liam.

- Azt hiszem. - aztán ahogy lassan magamhoz tértem eszembe jutott, hogy mivolt az előtt még mielőtt elájultam. - Rach! - kiáltottam.

- Jól van. Kiderült, hogy ez a verseny egyáltalán nem barátságos. - tette hozzá idegeskedve.

- Hol vagyunk? - kérdeztem miközben lassan feltápászkodtam a földről.

- A lakásomban. - mondta Liam, miközben egy kisebb szoba felé vette az irányt. Addig körbe jártam a lakást. Barátságos volt. Kicsi és fiús. Mindenhol foci csapatok posztere volt és kupák hevertek polcokon. De ezek mellett még egy csomó helyen mindenféle ruhával találkoztam és családi fényképekkel.

- Lily! De örülök, hogy jobban vagy! – Rohant oda hozzám Nath s megcsókolt. Hirtelen beugrott.

- Nath, te hogy kerülsz ide?

- Nos, csak aggódtunk értetek.

- Aggódtatok?

- Igen, én és Tom. Volt is rá okunk. Amikor megtaláltuk a címet, amit hagytatok oda mentünk. Képzelheted, én azt látom, hogy a mennyasszonyom épp elájul Tom pedig azt, hogy mindjárt megkéselik Racht.

- Hol van Rach?

- Tom rávette, hogy menjenek be a kórházba. Most indulnak vissza.

- Legalább letartóztatták azokat? – érdeklődtem hűvösen.

- Igen. – mondta miközben Liam jött be egy pohár vízzel. – Azért jöttünk Liamhez, mert ő lakott a legközelebb. – Én meg csak mosolyogtam hol rá, hol az említett személyre.

 - Megjöttünk! – hallottam Rach hangját az előszobából. Azonnal felpattantam, s rohantam a hang felé, ahogy tulajdonosát megpillantottam, a nyakába borultam.

 - Te jó ég! Úgy aggódtam érted! – mondtam neki.

 - Semmi baj. Szerencsére Tom megmentett. – mosolygott a srácra, miután elengedtem.

 - Ugyan, semmiség… - szólt szerényen Tom. – De látom te is jobban vagy. Ez nagyszerű.

 - Igen, és mi történt miután elájultam? – kérdeztem kíváncsian.

 - Menjünk be a nappaliba és mesélünk. Rach még kicsit le van gyengülve. – mondta Tom válaszul. Rachel egy dühös pillantást vetett felé.

 - Nem is vagyok legyengülve. Csak kicsit váratlanul értek a történtek… - besétáltunk inkább a nappaliba, Tomnak legyen igaza. Most az egyszer. ;)

 - Szóval mondjátok el. – fordultam feléjük, mikor már mindnyájan, a kanapén vagy a fotelekben ültünk.

 - A srácok elkapták őket, és hívták a rendőrséget. – kezdet bele Liam

 - Majd lecsukták azokat. Kiderült, hogy az egyik csapatban voltak benne. Őket kizárták. Nem hiszem, a börtön miatt folytathatták volna. – gondolt bele Rachel is.

 - Másik csapat tagjai is tettek ilyet, őket szintúgy kizárták. Mrs. Elinor lezárta a versenyt, így látta helyesnek. Nem akarta, hogy több botrány is történjen. Így aztán, mi megkaptuk a munkát. Mindenki a piros és a rózsaszín csapaton kívül. – mondta Rach is már boldogabban. – Mától ti ketten az én modelljeim vagytok. – mutatott rám majd Liamre.

 - Ez nagyon jó! – borultam megint a nyakába. – De erről te hogy-hogy tudsz?

 - Mrs. Elinor meglátogatott a kórházban, mikor meghallotta a történteket. Nagyon kiakadt, amit nem is csodálok. Végül is ő akarta, ezeket az embereket alkalmazni… - én csak megértően bólintottam. Lehet, hogy még hibáztatja is magát, amiért ez történt, pedig igazán nem kéne.

- Akkor hogyan tovább? – fordultam feléjük.

- Először is szögezzük le, hogy Rach-nek még kell párnapot pihennie. – mondta szigorúan Tom és ezzel azt érte el, hogy az említett megdobta egy párnával, ő meg leborult a kanapé széléről.

- Szóval csak egyet. – szólt a földről.

- Így már más. – mosolygott elégedetten Rach. -  A pihenés után pedig elkezdek tervezni a párizsi divathétre. Kérném majd a segítségeteket.

- Oké. – mosolygott Liam és én egyetértően bólogattam. 

***

- Ki ez a srác? – kérdezte Nath, mikor visszamentem. Nem hangzott fenyegetően, csak kíváncsian.

- A modell társam. Liamnek hívják. Kedves srác, de nem az esetem. – ráztam meg a fejem és megcsókoltam.

- Szeretlek te nőszemély. – mosolygott rám. Mélyen belenéztem a kék szemébe és nyugodtságot éreztem.

- Mi lenne, ha most házasodnánk össze? – szólt hirtelen Nath.

- Mi? – pislogtam rá érthetetlenül. Erre nem számítottam.

- Jól hallottad. El akarlak venni feleségül. – egyre komolyabban nézett rám. Leültem a kanapéra, ő meg szembe velem a másikra.

- Fiatalok vagyunk még ehhez, Nath. Ráérünk még…

- Lily, az élet túl rövid. – szabadkozott.

- De nem nekünk!

- Honnan veszed? – húzta fel a szemöldökét.

- Érzem. És nem akarom, hogy… érted?

- Nem. – csóválta a fejét.

- Szóval te is csak 21 vagy és én is. Élvezzük az életet. – magyaráztam és közben fel-alá járkáltam.

- Ha gyűrű van a kezeden, akkor is lehet. – buzgósított tovább.

- Ez nem hiszem el. Figyelj, Nath. Igent mondtam, mert az ígérted, hogy ráérünk később is, csak ez egy nem tudom én mi. Most meg már mindjárt házasodni akarsz? Hol marad az egyességünk? – emeltem fel a hangom. Nathan ingerülten nézett rám.

- Szóval azért nem akarsz hozzám jönni, mert így könnyebben le tudsz lépni. Oké. Akkor menj. – szólt higgadtan.

- Ezt most te sem gondolod komolyan ugye? Hogy állíthatod ezt rólam? – kiabáltam most már.

- Én csak erre következtetek. – vonta meg a vállát. Annyira utáltam, hogy tiszta nyugodt volt.

- Jól van. Ha ezt akarod. Akkor, viszlát. – mondtam gúnyosan. Felkaptam a táskám és a kabátom. Oda kint zuhogott az eső. Beültem a kocsimba és elindítottam a motort. Vártam még pár percet, hátha Nath utánam jön, de nem jött. Így elindultam a belváros felé. 

***

Vakító fény jár át. Nem látok semmit. Nem tudom, hol vagyok. Folyamatosan sípoló hang, emberek és hideg levegő. Nem tudok mozdulni, se beszélni. Egyszerre minden elsötétül, de a hangok nem szűnnek meg.

 - Jobban van? – kérdezi ijedt hangon Nath.

 - Még kómában van, és az állapota instabil… - válaszol rá egy ismeretlen hang.

 „Jól vagyok!” Próbálom mondani, de nem jön ki hang a torkomon.

 - Lehet, több hétig bent kell tartanunk.

 - Maradhatok vele?

 - Persze uram. – majd nyikorgás, és a csapódó ajtó zaja.

 - Lily, úgy sajnálom! – erős szorítást érzek a karomon. – Nem kellet volna kiakadnom! Az egészen az én hibám! Nem bírom ki nélküled, szeretlek! – Majd pár hideg cseppet éreztem az arcomon.

         Sötétségben fekszem. Immár a külső világ zajait, történéseit nem hallom és nem érzem. Nem tudom, hogy álmodom-e. De hirtelen minden eszembe jut, és felelevenedik. A veszekedés, hogy a utóba ülök és elhajtok. Elsírom magam, a könnyemtől nem látok rendesen. Két vakítóan erős fényszóró közeledik felém. Nem tudom elkerülni az ütközést, és a kamion belém jön. Hátra felé tol, több méter hosszan. Még pár percig eszméletemnél vagyok, üvegszilánkok sértik fel kezemet és egész felsőtestem. Majd beleütközök egy épületbe, és fejembe nyilall a fájdalom… Felriadok… Nathan halk szipogását hallom újra. „Nath, jól vagyok! Nem haragszom, nem tehetsz erről. Szeretlek!” Próbálok megszólalni, de ismét nem tudok.

 - Sajnálom, nem akartam… Ne halj meg… - néha meg-megakadt a hangja. – Imádlak… nélküled… Nélküled nem tudom elképzelni az életem. Nem kellet volna veszekednünk. Ha nem lennék, még mindig boldog lehetnél. Nem lennél kómában… Én úgy sajnálom… - Szeretném megnyugtatni, megölelni, megcsókolni. Ugyanúgy visszaszorítani a kezét, ahogy most ő fogja az enyémet. De nem tehetem.

***

A napok jöttek-mentek. Nath sose hagyott egyedül. Sokan meglátogattak. Rach, Tom, Jay, Siva, Max, Liam és a modell társaim, rengeteg orvos és nővér fordult meg a szobában. Én mindent hallottam, mindent éreztem, ami velem, illetve körülöttem történik. Ez idő alatt mindent átgondoltam. Az idő repül. Gyorsabban vége lesz mindennek, mint gondolnánk. Ma még fiatal vagyok, de nem sokára már az idősotthon verandáján ücsörgök. Az élet szalad, bármikor beüthet egy katasztrófa. Bármelyikünkkel történhet valami szörnyű, vagy jó, ami megváltoztatja életünket, és ha nem tartunk össze, lehet, többé nem is látjuk egymást.  Már megbántam, amiket mondtam Nathnek.

         Több napja nem voltam eszméletemnél. Mégis egyre világosabban láttam mindent. Egyre erősebben éreztem Nath szorítását. Láttam a kékes plafont, a fehér lepedőt. Újra magamnál voltam. Oldalra pillantottam és megláttam Őt. Ott ült az ágyam mellet, lehajtott fejjel és halkan magát szidta. Én csak megszorítottam a kezét, Nath pedig hirtelen, csillogó szemekkel kapta fel a fejét. Én csak ennyit mondtam, rekedtes, még gyenge hangomon:

 - Igazad volt. Az élet túl rövid. A feleséged akarok lenni.