36. Fejezet: Nem hiszem el… Komolyan nem hiszem el…

~ Rachel szemszöge ~

 - Szia, édesem! – köszönt vidáman Tom, ahogy belépett az ajtón s a kis csengő csilingelve megszólalt.

 - Szia. – mosolyogtam rá, és próbáltam nem mutatni mit éreztem az elmúlt 5 perc folyamán. – Mit csinálsz itt?

 - Csak gondoltam meglátogatom a barátnőmet. – húzott magához. – Na meg aztán, ha valaki nem veszi fel a telefont, ideges leszek…

 - Micsoda? – vettem elő a telefonom a zsebemből, s szégyellősen motyogva mutattam föl azt. – Úgy tűnik lemerült…

 - Így már értem miért nem vetted föl. Mellesleg, a reptéren jártam – indult az ajtó felét, amit ki is nyitott -, és nézd kikre találtam rá! – Én ledermedve álltam. Nem hittem el kik léptek be az ajtón! Anyukám, és egy fiú, aki hasonlított rá… ismerős is volt, de nem tudtam beazonosítani. Anyuhoz rohantam és majdhogynem föllöktem.

 - Kicsim én is örülök neked, de azért még ne fojts meg! – ölelt szorosan ő is.

 - Engem már meg sem ismersz? – kérdezte egy ismerős hang. Pont olyan, mint az öcsikémé.

 - Kly? Nem, te nem lehetsz. – néztem rá a férfiasabb mégis még gyerek fiúra.

 - Pedig az vagyok, tudtommal. Jól nézek ki mi? – kérdezte sármosan mosolyogva.

 - Te is hiányoztál nekem… - túrtam barna fürtjei közé. – Fogadni merek, hogy a lányok meghalnak érted.

 - Ez így van.

 - És mond csak – fordult felém anya -, miért a te kis barátod jött ki értünk a reptérre?

 - Lemerült a telefonom, és gondolom biztos szóltatok Tomnak, hogy menjen vagy valami. – mosolyogtam ártatlanul.

 - Igen az volt. – mondta Kly. – Még szerencse, hogy elküldted nekem a számát különben a reptéren alszunk.

 - Mintha Párizsban nem lehetne taxit fogni. – néztem rájuk karba tett kézzel, mosolyogva. – Vagy nem lenne metró… vagy busz.

 - Jól van, jól van! – hátrált feltett kezekkel Kly. – Na de most gyere és mutasd meg nekem az L’amour városát.

 - Nem lehet… Bár mikor jöhet a vőlegény, beszabadtatni az öltönyét. De menjetek Tommal.

 - De én szeretnék veled maradni. – fordult felém kiskutyaszemekkel Tom.

 - Akkor majd máskor kicsim. – mosolygott rám anya.

 - Ki megy férjhez?- kérdezte meglepetten Kly.

 - Lily. – válaszoltam egyszerűen. De bár ne tettem volna. Kly szemei hatalmasra tágultak és köpni-nyelni nem tudott. Majd nem tetszését fejezte ki hosszan és hangosan.

 - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Az nem lehet. És kivel? Miért nem velem? Vagy velem csak még nem tudok róla?

 - Nem Kly nem veled. Ne haragudj, de nem hiszem, hogy Lily szívesebben menne hozzád, mint Nathanhöz.

 - Nathan? – ejtette ki gyűlölettel a nevét. – Az a Nathan. Pedig őt egészen kedveltem…

 - Nyugodj le Kly. Nehogy még megöld a végén… Ennek így kell lennie és jobb, ha beletörődsz. – fogtam a vállát és mélyen a szemébe néztem.

 – Nyugalom kicsim. - mosolygott rá anya is – nos, Rach mi mentünk is. Még keresnünk kell egy hotelt, bejelentkezni, lepakolni…

 - Miért nem költözök hozzánk? – mondtam, míg töltőre tettem a telefonom.

 - Nem akarunk a nyakatokon lenni…

 - Nem lennétek útba. Igaz a lakás kicsi és csak egy hálószoba van, amit mi használunk, de majd alszunk a nappaliba…

 - Ne is folytasd. – állított le Kly. – Én hotelba megyek.

 - Hát rendben… - majd megszólalt a telefonom. Nath hívott. – Egy pillanat. Halló?

 - Szia Rach. Nos, az van, hogy ma nem tudok bemenni. De holnap hat fele, bemegyek és megpróbálom az öltönyt. Úgy oké neked?

 - Persze. Ez annyit jelent, hogy szabad vagyok ma estére?

 - Ha Tom nem akar veled csinálni valamit, akkor igen. – mondta gúnyos hanggal.

 - Te ne is beszélj… Menj csak a kis mennyasszonyodhoz. Na, szia! – és azzal letettem. – Úgy tűnik mára végeztem, szóval mit szeretnétek látni Párizsból?

 - Mindent! - mondta mosolyogva Kly és anya is. Szóval Tom kocsijával indultunk el így négyen Párizs „felfedezésére”, majd a hotel látogatására. Tommal elvittük őket az Eiffel-toronyhoz, a Diadalívhez, a Sacré-Cœur-hoz, a Notre-Dame székesegyházhoz, a mini Szabadságszoborhoz és Louvre-ba. Anya és Kly arcán végig mosoly ült, úgy hogy gondoltam tetszik nekik, amit látnak. Az egész család vérében, - így az enyémben is – meg volt az álom, hogy mindenképpen eljutni Franciaországba, és ha lehet, akkor Párizsba… és a mai napon mindenkinek sikerült eljutni ide, ez pedig boldogsággal töltötte el a szívemet.

~ A városnézés után, otthon hullafáradtan ~

 - Nem tudom, hogy te hogy vagy vele – dőltem el azonnal a kanapén – de én elfáradtam.

 - Én meg leülnék, ha valaki nem foglalná el az egész kanapét.

 - Nem akarok felülni… Fáradt vagyok. – nyafogtam.

 - Hát akkor rád kel ülnöm.

 - Ne. – pattantam azonnal ülő helyzetbe, mikor már majd nem ráült a hasamra.

 - Pedig kíváncsi lettem volna, hogy mennyit bírsz el.

 - Heh, inkább ne akard tudni. – mondtam ő pedig átkarolta a vállamat.

 - Apukád miért nem volt itt? – fordult felém kérdő tekintettel.

 - Még kiskoromban elhagyott minket. Rögtön Kly születése után. Kiköltözött Svájcba, valami nővel. Azóta nem láttam, de nem is szeretném.

 - Nagyon sajnálom…

 - Nem számít… Már nagyon régen volt…

 - Szeretlek. – súgta a fülembe.

 - Mennyire? – kérdeztem kíváncsian.

 - Mindennél és mindenkinél jobban. – mosolygott rám Tom.

 - Jó de… - kerestem a megfelelő szavakat. Tudni akartam, hogy annyira szeret-e, hogy megkérje a kezem. Lehet, hogy most teljesen hülyének tartotok, de nekem akkor ez fontos volt, és mindenképpen tudni akartam az érzéseit.

 - Mit de? Azt hittem tudod, hogy szeretlek, és ha kell, elmondom mindennap.

 - Jó, ez jó is. De… de nem szeretsz annyira, mint Nath Lilyt. – tettem le karját a vállamról, majd felálltam a kanapétól és kicsit odébb sétáltam.

 - Mi? Ezt nem értem. – jött utánam. – Olyannak kéne lennem, mint Nathan?

 - Nem, erről szó sincs, csak egy példa volt. Az ő kapcsolatuk olyan szép… Nem sokára pedig egy erősebb kötelék fogja őket összekötni.

 - Szóval akkor mi a baj? Örülsz nekik, ezt értem. Az ő kapcsolatuk csodás, de a mienk is. Ezen nem értem miért vagy fenn akadva! Figyelj, szeretlek és mindig is szeretni foglak bármi történik. A kapcsolatunk nagyon jó, és ezen nem változtatnék semmi pénzért. Vagy neked nem tetszik? – kérdezte aggódva, míg a kezemet fogta.

 - Nincs vele bajom, de nem érted egyszerűen a lényeget, Tom.

 - Szerintem te nem is szeretsz engem. Lehet, hogy szerettél, de már nem.

 - Dehogynem. Imádlak, épp ezért foglalkoztat a kapcsolatunk. - Tom csak a fejét rázta.

 - Miért veszekszünk? Soha sem veszekedtünk eddig.

 - Mert egyszerűen nem tudom lemondani, hogy mit gondolok… - sóhajtottam egyet, majd hátrébb léptem és elindultam az emeletre, a hálószobánk felé.

  - Most hova mész? – jött utánam. – Talán megoszthatnád, velem mit gondolsz. Őszintén, mint minden jó és normális kapcsolatban.

 - De nem tudom… Tudod mit? – fordultam vele szembe és felemeltem a kezeimet. – Csak felejtsük el!

 - Felejtsük el? De téged bánt valami. Ezt nem felejthetjük csak úgy el.

 - Nem, nincs semmi gond csak… néha rám jön a drámázás. – nevettem el a mondtat végét.

 - Biztos? – fürkészte az arcomat.

 - Igen. – mondtam alig hallhatóan. – Inkább tegyük el magunkat holnapra.

 - Rendben. De holnap egy reggeli showban lépünk fel, és készítenek velünk interjút. Szeretném, ha eljönnél. Lily is biztosan ott lesz. De csak akkor gyere, ha reggel hatkor fel tudsz kelni. – nevetett.

 - Tudom, hogy lusta vagyok, de még fel tudok kelni, főleg olyanért ahol szeretnék ott lenni. – mosolyogtam rá.

 - Rendben van, de én nem foglak felkelteni. – mosolygott ő is, majd megpuszilta az arcomat. – Jó éjt!

~ Másnap a stúdióban ~

 - Szia Lily! – öleltem át a barátnőmet amint megláttam.

 - Rach! Minden rendben? – kérdezte alig hallhatóan.

 - Igen, persze… Csak álmos vagyok.

 - Kíváncsi voltam mikor kezdesz el nyavalyogni. – nevetett.

 - Ez nem vicces. – morogtam, de közben mosolyogtam, majd Tom sétált oda mellénk.

 - Jó reggelt. Parancsolj. – nyújtott át nekem egy pohár kávét.

 - Ó, te egy gondolatolvasó vagy. – vettem el boldogan, majd belekortyoltam. Még soha sem ittam ilyen finom kávét. – Köszönöm.

 - Nincs mit. Nekem most vissza kell mennem az öltözőbe. Legyetek jók. – majd elment.

 - Képzeld, - kezdtem el mesélni Lilynek. – tegnap anya és Kly megérkeztek Párizsba. Szegény kis öcsikém, teljesen kiakadt, hogy nem sokára férjhez mész. – nevettem.

 - Még mindig engem szeret? – én hevesen bólogattam. – Ó, te jó ég.

 - De jó hír, hogy már ő is idősebb. Azt hiszem ő tényleg beléd zúgott.

 - Hát most zúgjon ki belőlem. Én nem akarom összetörni a kicsi szívét.

 - Biztos lesz majd barátnője. Kinövi.

 - Remélem. – majd suttogva folytatta. – Nézd, kezdődik!

 - Jó reggelt Franciaország, Alicia vagyok! Ismét gyönyörű napra virradtunk, és ezt megosztjuk veletek is. A mai adásunkban egy új bandát szeretnénk nektek bemutatni. Angliában, és Amerikában már híresé váltak, és itt az ideje, hogy meghódítsák a Francia lányok szíveit is. – Mondta a műsorvezető. – Hölgyeim és uraim! A The Robbers! – Majd a reflektorfény megvilágította a srácokat, és belekezdtek legújabb dalukba a Chasing thesun-ba. Miután a dal véget ért, szép sorban leültek a kanapéra.  Siva, Jay, Max, Tom és végül Nathan.

 - Srácok ez elképesztő volt. – mondta boldogan a műsorvezető.

 - Köszönjük. – mosolygott Max.

 - Most pedig térjünk rá a kérdésekre. – folytatta Alicia. – Mondjátok csak srácok. Kinek van barátnője? – Majd Nathan, Siva és Tom feltették a kezüket. – És meséljetek róluk!

 - Szívesen, de melyikünk kezdje? – kérdezte Siva.

 - Mondjuk Siva, Nathan és végül Tom. Persze ha nincs ellenvetésetek.

 - Nos, legyen. Az én barátnőm hihetetlenül csodálatos. Bár, nem szeretném, bemutatni a világnak még, mert félek, hogy esetleg néhány őrültebb rajongó bántaná. Ennek nem akarom kitenni még. – mesélte Siva. – Nath te jössz.

 - Nos, ő már nem a barátnőm, mert már megkértem a kezét, szóval nem tudok mesélni a barátnőmről, csak a mennyasszonyomról. De róla is szívesen mesélek. Nos, ő fantasztikus, egyszerűen imádom és a stúdióban is itt van. Örülök, hogy el tudott jönni.

 - És hogy hívják? – fordult felé a műsorvezető.

 - Lilien Philips, és nagyon szeretem őt. – mosolygott a kamerába Nath, és félszemmel láttam, ahogy Lily kipirul mellettem.

 - És végül Tom… - fordul felé Alicia.

 - Nos, nekem is itt van a barátnőm. Szeretném behívni őt, ha ez lehetséges.

 - Öhm… - fordul tanácstalanul műsorvezetőnk a stáb felé.

 - Te vagy Tom barátnője kérdezi tőlem egy magas biztonsági őr.

 - Igen… - mondom halkan, amit alig hallani.

 - Akkor gyere velem… - mondja és elirányít engem a „színpad” felé. Felszerelik rám a mikroportot majd folytatja: – Menj!

 - Hogy micsoda? – fordulok meglepetten az őr felé.

 - Te kellesz a sztárunknak, úgyhogy szépen felmész oda! – és egy kicsit meglök. Kedves, de így már nincs menekvés, nincs visszaút, szóval elindulok a srácok felé.

 - Itt is van, ahogy látom! – mosolyog rám Alicia, tuti meg akar ölni. Én pedig csak zavartan mosolygok. – Mutatkozz be a nézőknek! – én csak furcsán nézek rá, de Tom a segítségemre siet.

 - Ő itt Rachel Fox, a barátnőm… - mosolyog Tom, majd kis szünet után folytatja. – de már nem szeretném, hogy az legyen. – én pedig rémülten tekintek rá. Azért kellet felmennem a színpadra, hogy élő egyenes adásban, fél világ szeme láttára dobjon ki és törje darabokra szívem? Ennyire gonosz nem lehet!  Vagy… vagy mégis? Aztán meglepő dolog történik. Tom meg fogja a kezemet, letérdel és folytatja a mondandóját: - Úgyhogy azt szeretném kérdezni: Rachel tennél engem a világ legboldogabb emberévé és lennél a feleségem? – majd egy gyűrűs dobozt vesz elő a zsebéből.

 - Úristen egy gyűrű… - közölte Alicia a nyilvánvalót.

 - Szóval mit mondasz? – kérdezte kicsit félve Tom. Kicsit lefagyva álltam. Kicsit… kb. 3 percig. Szegényre biztos ráhoztam a frászt…

 - Igen… - mondtam halkan, majd végül teljesen leeset minden és: - Igen, egyértelműen. – mondom már bátrabban és könnyeimmel küszködök, ő mosolyogva felhúzza, a gyűrűt én pedig azonnal a nyakába borulok. Ezt nem hiszem el… Nem hiszem el…