- El sem hiszem. Majd nem egy órája itt ülünk ebben a hideg szobában. Hiába hívtuk őket, nélkülünk olyan nyomik, hogy nem képesek megmenteni minket. – nyavalygott Rach.
- Nyugi. Majd csak jönnek. – bíztattam. És próbáltam elhitetni vele. Meg magammal is…
E közben gondolkodtam. Próbáltam optimistán felfogni a helyzetet. Hogy majd csak kijutunk. Elgondolkodtam a céljaimon. Hogy hova mennék tovább. Milyen egyetemre. Tetszett a média szak. De ebben a dologban még bizonytalan voltam. Hiszen úgyis van még majdnem három évem. A nyelves sulik, úgyis öt évesek. Szóval még három, de inkább már csak kettő és negyed évet, ebbe a gimnáziumba fogom tölteni, ahol rendszeresen tanulom az olasz és francia nyelvet. Ahogy a többiek is. És akkor, ha már a többieknél tartunk, a tovább tanulás még úgyis messze van. De Ed és Nathan itt van a közelben. Az én szívemért harcolnak. De nem tudom, ki mellett döntsek. Hiszen Nath, egy csodás srác és annyi szép évet voltunk együtt. Eddel csak egy hónapot jártunk. Igaz úgy szerettük egymást, mint valaha a kapcsolatunk elején Nathtel. De valamiért még is a régi barátomhoz húz a szívem. Talán azért mert nem szeretem annyira a változásokat. És én ő benne megbízok. Mert amikor még csak barátok voltunk, akkor is csak volt egy kis bajom, de ő már mindjárt jött segíteni. Lehet, hogy ő már akkor is szeretett. De amikor jobban elkezdtünk egymás felé figyelni, az nyáron volt. Az a bizonyos ott alvós buli. Kikérdezéssel és a többivel.
- Min gondolkodsz ennyire? – nézett rám aggódóan Rach.
- Áh. Semmi. Csak eszembe jutott a múlt.
- Ed vagy Nathan? – tudta mire gondolok…
- Mindkettő. – zokogtam aztán átölelt.
- Nekem is mondd el a gondolatmenetedet. Én, meghallgatlak. És tanácsot is adhatok, ha tudok. – mosolygott.
- Rendben. – töröltem le a könnyeim. – Szóval, tudod, mindegyik vissza akar szerezni magának. De fogalmam sincs, hogy melyikkőjüket válasszam. Valahogyan az Eddel való kapcsolatom gyönyörű volt. Éreztem, hogy nagyon szeret. Sokszor szerelmesen egymás szemébe néztünk és ez olyan volt, min egy tündérmesében. Igaz szerelem. De sajnos a szerelem elmúlik. És mindig ettől féltem, mi lesz, ha én vagy ő mást fogunk szeretni. De Nathtel való kapcsolatom azért volt jó, mert nagyon jó barátok voltunk. Akár most, akár régebben. És rá akkor is számíthatnék, ha már nem szeretném, úgy. És a barátságból kialakult szerelmek, azok mindig erősebbek. Mert van lángoló szerelem, ami a barátságnak köszönhetően, átalakul szeretetté. Sokkal jobban bízom Nathanbe, mint Edbe. És itt van a bizonyíték. Ed megcsalt, de Nath nem…
- Ahogy most itt elmondtad ezt, a szavaidból úgy vettem ki, hogy te Nathant sokkal jobban szereted. És úgy ragaszkodsz hozzá, mint egy kislány a plüss macijához. – nevetett.
- Igen. Most így ahogy mondod, tényleg így van. – nevettem én is.
- Jó újra mosolyogni, látni Lily. – ölelt meg Rach.
- Köszönöm, hogy vagy nekem. Te örökké a legjobb barátnőm leszel. És nagyon örülök, hogy ide költöztünk, de csak miattad. Legalább te nem árulsz el engem, mint Kitty… - vallottam be.
- Soha. – mondta már ő is szipogva. – Na, keresek valami olyat, amivel ki tudjuk feszíteni az ajtót. – egész zavarosan mondta könnyei miatt. Sosem szerette kimutatni nagyon az érzelmeit. Ezért a pici könnycseppeket gyors mozdulattal letörölte.
- A fenébe is, hogy nincs itt valami, amivel kilehetne nyitni ezt a hülye ajtót. – panaszkodott. És már nagyon idegesített.
- Miért, szerinted majd a matrac alá be fognak tenni egy lánc fűrészt vagy egy feszítővasat? - toltam le az előbbi hisztije miatt.
- Jól van, na. De én ezt nem éretem, hogy te, hogy a fenébe tudsz ilyen higgadt maradni… - tépelődött.
- Egyszerű, mint ez egyszer egy. Optimistán gondolkodik. – válaszoltam flegmán.
- Én erre képtelen vagyok. – fakadt ki, miközben a fel alá járkálást abba hagyva, leült mellém az ágyra. – nem szeretek bezárva lenni.
- Hidd el, én sem. – karoltam át. – Majd lesz valami. Azt sem tudjuk, hogy ezek a benga nagy állatok mit akarnak velünk.
- Hát biztos nem teázni. – viccelődött. És a vicce mindkettőnket jobb kedvre derített. Csak hamar történt is egy kis változás. Kábé tíz perc után berobbant a főnök fiacskája, aki jött minket „boldogítani.”
- Szevasztok lányok. – hangsúlyozta az utolsó szót. – Én vagyok a nagy főnök fia. Vagyis a főnökjelölt. De hívjatok csak kicsi B-nek. – nagyoskodott. Mintha tudna valamire ennyire nagyképű lenni. És miközben beszélt, erősen gesztikulált. Nagyon idegesítő volt. A kezével, össze-visszahadonászott. Mint valami cirkuszi porond mester.
- És mért pont „B”? – kérdezte Rach érthetetlenül.
- Mert Benjamin Nicholas George Sparks az igazi nevem. – mondta monoton hangon, mintha egy ötvenszer látott filmről kérdeznék meg, szintén ötvenszer.
- És miért jöttél? El voltunk mi itt nélküled is. – „udvariaskodtam.”
- Kis szöszi. Csak el szeretném mondani, hogy mi vár a pici, aranyos buksitokra. – mondta lenézően.
- Te meleg vagy? – tette fel a jogos kérdést Rach.
- Ez butaság! – sikítozott, mint egy kislány. És így már teljesen olyannak látszott.
- Aha, persze. – vágtam rá, miközben a pír elment az arcáról.
- Nem. csak tudjátok lánykák, én nagyon megkedveltem ezt az Ed gyereket. – nevetett zavartan, mint egy kislány.
- Ő az én volt pasim! – hüledeztem. Persze ez meglepte. És tágra nyílt szemekkel nézett rám. Aztán az ágyunktól távolodott a szoba másik sarkába. Mintha menekülni akarna. És már tudtam, hogy mivel kell megfognom. És az is eszembe jutott, hogy ez a kicsi B nevű srác, pont a mi sulinkba jár. Szóval telitalálat a gyenge pontjába.
- Szóval kicsi B… - kezdtem a fenyegetőzést, miközben karba tett kézzel és önelégült mosollyal haladtam a sarok, meg ő felé. Még mindig retteget. – Tudod, elég nagy slamasztikában vagyunk. Be vagyunk zárva ebbe az ici-pici szobácskába. – mondtam szomorkás, még is gonosz arccal. És közben őt utánoztam a mutogatásban. – És ki szeretnénk jutni. De tudod, ehhez egy olyan srác kell, aki ebben a raktár épületben, még a legapróbb kijáratot is ismeri. – néztem rá nyájasan.
- Nem segíthetek. Az apám megölne! És soha nem lennék főnök! – nyavalygott.
- Főnökség vagy inkább hírnév? – kérdeztem titokzatosan.
- Hírnév? – nézett rám érthetetlenül. Aztán leesett neki. – Na, nem. Ne. Nem! Úgysem tennéd. – kezdett pánikolni.
- De-de. És akkor kicsi B hírneve, hol volt, hol nem volt… És nem jön a herceg fehér lovon megmenteni.
- Úgysem teszed! – kiáltotta.
- De bizony. Ismerem őt, mint a rossz pénzt. Megteszi. – segített Rach. – És még azt is hozzátesszük, hogy alaposan letapiztad a suli deszka királyát.
- De ez nem is igaz! – tiltakozott.
- Lehet, de nekünk jobban hinnének, mint neked. – mondtam gonoszan.
- Jól van, na! Segítek. Csak az őröket el kell csalnom. Majd szólok. – mondta aztán gyorsan kisietett a szobából.
- Ezt jól megcsináltad. – dicsért meg Rach. És közben adott egy öklöst.
Kábé egy órát vártunk Benjaminra. Eluntuk az életünket Rachel. Erős kiállítást hallottunk a folyosóról. Az egyik ajtónál álló őr volt. Fájdalmában kiáltott fel. Valaki berontott a szobába, de nem Benjamin volt az.
- Nath! – borultam karjaiba. Szorosan átölelt. Végig puszilta az arcomat én meg eleresztettem egy könnycseppet a pólójára. Csak utána vettem észre, hogy Ed áll mögötte. A féltékenység csak úgy ordított belőle. Sajnáltam, de az érzésimet nem fogom meghazudtolni, hogy ő jól érezze magát.
- Lily. Jól vagy? – kérdezte Nath pár perc után.
- Remekül, de menjünk. – sietettem. És közben erősen megragadta a karomat, ne hogy újra elveszítsen. Próbáltunk minél gyorsabban szaladni a folyosón. Rach és Toby haladtak elől. Ed és Evy középen, mi ketten Nathtel meg hátul. És akkor összefutottunk kicsi B-vel.
- Szerinted nem lenne jó nekem, ha az egész suli megtudná, hogy n kivagyok. Én lennék a leghálásabb embere a világon. És vállalnám magam. És úgy jobb életem lenne. Önmagam lehetnék. De ehhez nem kell a te segítséged. Szóval most véged. – mondta miközben az oldalán lévő kigyúrt testőrök lefogták Nathet és aztán az én karomat is elkapták. Rach, Toby, Ed és Evy is, éppen, hogy el tudtak menekülni.
- Lily. – Kiáltott Rach és Ed egyszerre.
- Menjetek. Nem lesz semmi baj! – szóltam még utánuk. Rach könnyes szemmel futott Toby után.
- Most megvagytok. – mondta az egyik izomagy. Szorosan belekapaszkodtam Nath karjába, hogy ne szakadjunk el egymástól. Szinte szó szerint bedobtak minket a szobába. Mikor ránk zárták az ajtót, lassan feltántorogtam a földről és éppen, hogy magamhoz tértem, a két lábamra, Nathan már is a karjaiba zárt és szorosan magához húzott. Leültünk egymással szembe az ágyra és elkezdtünk beszélgetni, hogy mit csináltak az elmúlt fél napban, amíg mi itt roskadtunk, bent. Aztán rátértünk a kínosabb témára. A kettőnk témájára…
