- Hahó, Lily. – integetett valaki az arcom előtt. Fogalmam sem volt, hogy mi van velem. Hirtelen elsötétült minden. Egyszer még csak vásárolgattam London kis utcáin Evelinnel, aztán valami nehéz esett rá a fejemre és elsötétült minden. Most meg itt vagyok.
Jobban kinyitottam a szemem, hogy megnézhessem mi az a hely. Egy kórházi szobában voltam. Fehér kényelmetlen ruha volt rajtam, amit a betegek szoktak hordani. Minden olyan világos és fura szagú volt. De ami előttem állt, az jobban tetszett. Egy helyes fiatal doktor úr állt előttem. Mikor látta, hogy felébredtem, elmosolyodott.
- Hol vagyok és mi történt velem? – bár erre tudtam a választ, de egy ideig kínos volt a két szép szemébe bámulni majdnem leesett állakkal. De ezzel ő is így volt és elég zavarban érezte ő is magát.
- Egy kórházban, és kómába esett. Egy virágcserép esett a fejére. – mondta miközben feleszmélt a kábulatból.
- Jaj, ezt a magázást, hagyjuk harminc évvel későbbre, mikor már alig tudom megfűzetni a botox kezeléseket. – vicceltem el a helyzetet. Velem együtt ő is nevetett.
- Mason vagyok. – nyújtotta a kezét.
- Lily, de amint hallottam, ezt már tudja. – emlékeztem vissza pár perccel ezelőttre.
- Igen. – nevetett zavarában. – Lily, lenne kedved velem ebédelni? Te már úgy is haza mehetsz. Én meg nem sokára végzek. – javasolta. Közben erősen mutogatott, ez is a zavara miatt volt. Tetszett…
- De kómában voltam és már haza is mehetek? – nem akartam elhinni. Hiszen nem olyan rég ébredtem fel.
- Hát, ha nem akarsz hazamenni, nem muszáj. – lehet mondani, zsarolt, hogy igent mondjak az ebédre.
- Tudod mit, Mason. Alig várom már, hogy kilépjek a friss londoni esőbe, úgy hogy benne vagyok az ebédbe. – mutattam az ablakra, miközben kipattantam az ágyból. Az egész megmozgott és megreccsent. Zavartan néztem Mason felé, de ő lelegyintette a dolgot.
Mikor végeztem a felöltözéssel a kórház bejáratához siettem. Mason már ott várt.
- Hölgyem, szabad a karját? – közben odanyújtotta a kezét én meg csak bólintottam. Kivezetett a szakadó esőbe. Leintett egy taxit és besegített engem. Pont az a ruha volt rajtam, amit a baleset előttem vettem. Gucci. Szűk, fekete és a combom közepéig ért. Egy kis rózsaszín szalag volt a derekamnál. A ruha alul kicsit fodros volt. Evelinnel együtt választottuk.
- Mesélj magadról valami érdekeset. – mondta Mason, miközben makarónit evett.
- Nem vagyok egy érdekes személyiség. – hazudtam. Hiszen a múltam eléggé érdekes, legalább is számomra.
- Látom, hogy hazudsz. – mondta leleplezően.
- Igazság szerint ez a történet hosszú. És fájdalmas. – vontam vállat.
- Fiú ügy? – kérdezett rá.
- Az is… Mason, nem olyan rég ismerlek, de valamiért, benned bízok. – mosolyogtam rá. Erre ő zavarba jött.
- Hallgatlak. – mondta egy kis szünet után.
- Tizenhat voltam. Elköltöztünk egy városból, egy másikba. Hiányoztak a barátaim és a régi suli. Persze az új gimi és az új barátok is jók voltak. Sokkal jobbak. Akkor az új suliba volt egy ős ellenségem, aki most a legjobb barátnőm. Furcsa ez a sors… - fintorogtam. – Igazság szerint a régi helyemen otthagytam a szívemet is. Az első szerelmemnek. De az új suliba meg tanultam újra szeretni, de már nem annyira. Hamar vége is lett a kapcsolatnak, mivel a régi szerelmem, újra képbe jött. És még mindig oda voltunk egymásért. – itt muszáj volt megállnom. Nem bírtam tovább mondani.
- Mi történt? – aggódott Mason.
- Elengedtem. Hagytam, hogy építse saját karrierjét. Négy évvel ezelőtt bandát alapítottak a haverjaival és mikor a legjobban voltunk el kellett menniük, turnézni. A búcsúnk után soha többé nem láttam. – itt eleresztettem pár nagy könnycseppet.
- Sajnálom. És mi van a másik okkal? – tudakolta Mason.
- A legjobb barátnőm pasija is a bandában volt. De előtte neki volt egy hosszú kapcsolata, de a srác dobta, ismeretlen okok miatt. Egy kora tavaszi éjszakán viszont Toby a srác, elvitte magával. Egy távoli helyre. Azóta nem hallottam felőle. Előtte csúnyán összekaptunk. A zsaruk gyilkosságra alapoznak, de én érzem, hogy még él. Élnie kell. – sírtam.
- És, hogy tudtatok ellenségből barátok, lenni? Ezzel az új barátnőddel?
- A bátyja, az, akivel összejöttem az új suliba. Egy párszor még randizgattunk, de rájöttünk nem megy ez nekem. Sosem tudtam tovább lépni az igaz szerelmemen.
- És most már sikerült? – kérdezte. Elég kíváncsi volt. De közben végig fogta a kezem és pátyolgatott.
- Tavaly. Az újságban láttam, hogy összejött egy híres sztár csajjal. Sokkal, szebbel, sokkal többel, sokkal tehetségesebbel, sokkal jobban hozzáillő csajjal.
- Elég pocsék lehetett neked ez a négy év. – vallotta be.
- Tudom. Sőt előtte még a költözés. Déd szüleim halála, az ottani barátaim árulása. A szüleim vitája. A kis testvérem elvesztése… Anyukám elvetélt. – vallottam be. – De most már minden jó. Egy gazdag fotómodell, divat ikon lett belőlem. – folytattam.
- Várjunk, te azt mondtad, hogy húsz éves vagy? – kérdezett rá Mason, elég idegesen.
- I-igen. – tagoltam. Furának tűnt.
- Én harmincegy vagyok. – vallotta be Mason. Egy furcsa pillantást vetettem rá. Ledöbbentem.
- Oh. Oké. Ez nem az én napom. Akkor nem is pazarlom az idődet. – közben zavartan felálltam.
- De hogy zavarsz. A kor ma már nem számít. Pincér. – intett a srácnak. Kifizette a kaját, aztán hazavitt. Bemutattam magányos lakásom. Egyedül laktam. Csajos otthonka volt.
- Édes. – mondta nevetve.
- Ne mondj semmit. Lehet, hogy több a rózsaszín, mint egy Barbie boltban, de azért van fekete is. – mutattam a falamon lévő csíkokra. Ő csak a szemét forgatta, majd megfogta a kezem és bekapcsolta a régi lemez lejátszómat. A nagyiék adták tavaly karácsonyra. Mindig is szerettem a régiségeket. Lassú szám kezdett el játszódni. Meg fogta a derekam a másik kezével és elkezdtünk keringőzni. Kicsit ügyetlen volt, de én ismertem a dörgést.
- Bal előre, jobb mellé. – utasítottam. Csak zavartan mosolygott. És párszor elnézést kért, hogy milyen béna. Amikor már nem a lábunkat kellett nézni, egymás szemét kémleltük. A barna és a zöld közös árnyát, mintha kerestük volna. Olyan mélyen néztünk. Aztán eljutottunk az ajkainkhoz, utána már csak ment tovább más helyzet…
- Miért jöttetek Londonba? – kérdezte miközben az ágyamba feküdtünk. A kezemet nézegette, hogy milyen kicsi a tenyerem, de az ujjaim meg hosszúak. Aztán rátért a gyűrűimre, amit a nagyszüleimtől és a déd szüleimtől kaptam.
- Az én ötletem volt. Egy váltás. És legalább itt nem emlékeztet minden sarok, rájuk. – az utolsó szónál elcsuklott a hangom.
- Nem is hívott? – kérdezte, tudtam kire gondol.
- De, egy darabig, aztán már csak a párórából, pár másodperc lett. Aztán már semmi. Ez ment így kábé öt hónapig. Utána már csak az újságokból hallottam róla, meg a tv-ből. Olyankor mindig egy jó pár doboz zsepit kisírtam. Sőt néha széttéptem az újságot vagy kikapcsoltam a tv-t. – mondtam keserédesen.
- Pedig te nem ezt érdemelted. Nem tudja ez a srác, hogy mit veszített. – vallotta be Mason, miközben felém fordult.
- Köszönöm. – suttogtam, aztán közelebb bújtam hozzá. Mézes perceinket megzavarta Evy, aki csak úgy berontott a lakásomba.
- Mi a fene? – szólt fennhangon.
- Azt hiszem itt az ideje mennem. – szólt közbe Mason.
- Igen. Majd hívjál. – mondtam miközben egy puszit, nyomot a homlokomra. Amilyen gyorsan egymásba gabalyodtunk, olyan gyorsan le is lécelt.
- Nem tudsz kopogni? – akadtam ki a szőke ciklonra…
- Ez nem tud várni. A The Robbers, itt van a városban. – mutatott egy tini magazinra, amit oda hajított az asztalomra, pontosan elém. Azt csináltam, mint pár évvel ezelőtt. Összetéptem és kidobtam a kukámba.
- Na! Sokba került ez nekem! – hisztizett.
- Sajnálom, de nem vagyok kíváncsi rájuk. – vontam vállat.
- Mi a baj? – ült le mellém együtt érzően.
- Nem akarom őt újralátni. Félek, mi van, ha újra beleszeretek? Mindkettőnknek van most valakije. – mutattam a lényegre.
- Miért a helyes házi dokid az? - forgatta a szemét.
- Miért a helyes házi dokid az? - forgatta a szemét.
- Házi doki? – néztem rá érthetetlenül.
- Hát házhoz jön, vagy mondjam inkább, ágyba jön? – mutatott az ágyamra.
- Csitt. – mondtam nevetve miközben megütötte az asztalon heverő modell magazinokkal.
- Jól van, na. De ha nem csapsz le rá, én megtettem volna. – nevetett ő is.
- Ja, jó pasi, csak tíz évvel idősebb nálam…
- És? Tök mind egy az már. Legalább nem ő tíz évvel fiatalabb. Most mondd meg, egy tíz évessel járnál? – viccelődött.
- Ez nem vicces. – nevettem. Értettem a poént.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése