Délelőtt Nathtel összeszedtük a cuccainkat és haza mentünk. Legalább is ő haza kísért.
- Ez lesz az utolsó napom itt. – mondtam, miközben Nath szívfacsaró nézéssel nézett rám.
- Haza mész? – nézett még mindig.
- Haza kell mennem, Nath. Hiszen ott a családom, a sulim. Tudod, hogy nem maradhatok itt. – mondtam miközben megöleltem. Szorosan ölelt ő is. Régebben annyira szerettem hozzábújni, mivel magasabb volt nálam jól oda tudtam fészkelődni a szívéhez és hallottam, ahogy dobogott neki. És most csak a válla fölött néztem a levegőbe. Talán ugyanúgy szerettem őt, mint régen. De nem volt neki elég hely, oda bent, mivel ott volt Ed is. Csak az a baj, hogy ő már mást csókol, míg én szenvedek nélküle.
- De az is lehet, hogy csak egyszer történt meg! – fakadtam ki, miközben ellöktem magamtól.
- Mi? – nézett rám értetlenül.
- Hát, tudod. Ed és egy másik lány.
- Jaj, már megint ez. Lily, fogd föl, megcsalt! – oktatott ki.
- De nem hinném! – vágtam vissza miközben egy grimaszt vágtam feléje.
- Jó, akkor higgy, amit akarsz. Én csak próbálok rajtad segíteni, hogy ne csalódjál.
- Miért csalódnék, hisz Ed szeret! – vetettem oda az igazságot.
- Honnan veszed? Onnan, hogy mondta? Mondani bármit lehet. – kötekedett és közben a szemét forgatta.
- Nem érdekelsz. Én bízok benne.
- Bízol benne? Akkor tegnap miért sírtál egész végig? Miért csókoltál meg, bosszúból vagy szeretetből? Őszintén, kérlek. – mondta könyörögve.
- Őszintén? Jól van, bosszúból. – azzal becsaptam előtte a bejárati ajtót.
- Kösz. Én is szeretlek. – kiabálta ott kintről. Én meg sírva felrohantam a szobámba.
- Utállak. – ordítottam le az erkélyről, miközben ő kifelé ment a kapun.
- Szeretlek. – kiáltotta vissza. Közben gúnyosan mosolygott. Egy évvel ezelőtt, ez a mosolya után, lerohantam volna és megöleltem volna. De most legszívesebben a férfias pontján rúgtam volna.
- Miért csinálod ezt velem? Miért nehezíted meg az életem? – bőgtem és ordítottam egyszerre.
- Mért, szerinted te nem ezt csináltad velem? Szó nélkül, fogtad magad és elmentél. – játszotta a mártírt.
- Igen? Te nem jöttél oda, amikor a barátaim ott voltak. Csak te nem voltál ott!
- Tudod, mennyire utálok búcsúzkodni. És haragudtam rád.
- Miért? – mondtam kicsit komorabban már. És közben a könnyeimet töröltem. Majd Nath közelebb jött az erkélyhez és feldobott egy csomag papírzsepit. Aztán bejött a házba és feljött hozzám az erkélyre. Ez nem volt valami Rómeós jelenet, mert feljöhetett volna az erkélyen is… De ő a lépcsőt választotta.
- Mert szerettelek és szeretlek most is. – mondta miközben megfogta a derekam és közelebb húzott magához. – Emlékszel a költözésteke előtti éjszakára?
- Igen. – mondtam borúsan miközben közelebb hajoltam hozzá és bezárkóztam a karjaiba, hogy ne halljam az igazságot. Az érzéseit. Mert igen, igaza volt. Önző voltam.
- Na, szóval. A kertünkbe voltunk. A cseresznyefa alatti hintaágyunkban. Te az ölemben ültél és a macskánkkal játszottál. Én csak téged néztelek, és csodáltalak.
- Csodáltál? – néztem rá kérdően.
- Igen, mert te egy nagyszerű lány vagy. És keresve sem találnék nálad jobbat. Te pedig akkor ott ültél velem, és amikor rám néztél a csillogó szemeddel, láttam benne, hogy szeretsz. Pedig én, nem érdemellek meg téged.
- Ez butaság. Nath, te is tudod, hogy a suli összes csaja oda van érted. Meg hamarosan a világ összes csaja, ha befut a bandátok. – próbáltam felvidítani és elfelejtetni vele a múltat és az önbizalom hiányát. De nem sikerült.
- Köszi, de ezt csak azért mondod, mert a barátom vagy. – nézett rám szomorúan.
- Igen. A barátod vagyok. Ezért nem hagyom, hogy itt vergődj nekem. Szóval most ezt fejezd be! – utasítottam, egyre határozottabban. – Figyelj, Nath. Én, szeretlek. Lehet, hogy van mellettem még egy fiú, akit ugyanúgy szeretek, mint most téged. Szóval az én szeretetem feléd, nem múlt el. Ott van bennem, mélyen. De most a körülmények, Edhez kötnek. De hidd el, őt soha nem fogom úgy szeretni, mint az első szerelememet. Vagyis téged. – mondtam mosolyogva, miközben ő a cipőjét nézte. És ahogy befejeztem a mondatomat, felemelte a fejét. És láttam, hogy mosolyog. És visszanyerte az önbizalmát. Szorosan átöleltem.
Hogy ez egy baráti vagy egy szerelmes ölelés volt e? Azt nem tudom pontosan megállapítani. De Nath igen is szerelemből tette. Ami egy kicsit zavarba hozott. De egyrészt jó érzés volt.
- Hát, akkor vigyázz magadra. – mondta miközben a buszmegállóban vártunk.
- Ugye nem lesz örökké tartó a haragod? – néztem rá félénken. Nem tudtam mi lesz erre a reakciója. De aztán mikor elmosolyodott a kérdésemen, már nem féltem annyira.
- Nem haragszok rád, te kis buta. – mondta miközben összekócolt a hajam.
- Ezt jó tudni. – nevettem, közben meg a csomókban álló hajamat – hála neki – fésülgettem a kezemmel.
- Majd felhívhatnál… - nézett rám, kicsit kérdően. Közben a megállóban lévő székre leült. Egész végig ő hozta a táskám, kárpótlásul. És most sem engedte el, csak maga mellé rakta.
- Nem akarod, hogy elmenjek? – tettem fel a költői kérdést.
- Nem akarom, de muszáj menned. – vallotta be, miközben a kínos beszélgetés miatt elég zavartan játszadozott a hátizsákomon lévő kulcstartóval.
- Hidd el. Most ahogy így rád nézek, eszembe jutnak a régi emlékek és szívesen itt maradnék, veled. – mondtam beismerően, miközben leültem mellé a székre. Megfogtam a vállát. Akkor a szemembe nézett. A szemében láttam könnyes arcom tükörképét. Nem hittem volna, hogy sírni fogok emiatt. Sőt el sem akartam hinni. Azt reméltem, hogy ez csak egy kép, amit Nath mutat nekem a szemében, hogy itt maradjak. De azért sírtam, mert nem akartam elmenni. Mint egy kis gyerek az óvoda bejáratánál. Anyja szoknyájába kapaszkodva ordibál, hogy nem akar bemenni. Vagy akár, mi Kittyvel Vinyvel és Xellel a nyolcadikos ballagáson, ahogy a tantermet végig róttuk, egyszerűen sírva fakadtunk és nem akartunk kilépni a teremből. A sok jó emlék oda kötött minket. Magához láncoltak. Elképzeltük, ahogy az osztály ott ül a koszos, poros koptatott padokban. Amik tele voltak firkálva „Love Alex” vagy bármilyen feliratokkal. Akár tanári szidalmazásokkal, vagy puskákkal.
Ott ült az osztály és elképzeltük az osztályfőnökünket, ahogy bioszt tanít nekünk. Pár hülye srác, Max és Tom dobálták egymást papír galacsinokkal. Közben eszem bejutott, hogy milyen rég láttam őket. Azóta biztos megkomolyodtak, hisz eltelt két év.
Aztán ott volt még Alexa és Jay. Első óta együtt jártak. És minden órán egymás mellett ültek. Aztán Nath leghátul ült a legjobb barátjával, Sivával. Én Kitty mellett ültem a második padban és Xel és Viny ültek előttünk. Tisztára jó volt minden. Végig pletykáltuk a sztárokról és a divatról Kittyvel az egész órát. Meg Twitteren lógtunk. És ugyan ezt csinálta Xel és Viny is. Nath közben meg egy papír repülőt repített hozzám. Szerelmes dalokat írt rá. A mi szerelmünkről. Már akkor el kezdte ezt a pályát.
Persze a tanárunk, ebből semmit sem vett észre. Főként mikor Nathtel azzal szórakoztunk, hogy hátra küldtem neki egy puszit és próbálta levegőben elkapni. Tisztára, mint az oviban. De mi szerettük így is egymást. Néha az agyi szintünk egyenlő volt a bölcsisével, de mi ilyenek voltunk.
Most az évek során már megkomolyodtunk. Főként mikor gimibe mentünk. A szerelmünk jobban erősödött. Első csók. Első igazi randi. Első nyaralás. Első együtt alvás… stb.
És ez mind olyan volt, mint egy tündér mesében. Csak nem voltunk kék vérűek, ha nem csak egyszerű amerikai tinik. Akik még a hercegnő és a hercegnél is jobban szerették egymást.
Jobb első szerelmet el sem tudtam volna képzelni. Főként nem jobb első barátot, mint Nath. Hasonlítottunk, de voltak különbségeink is. Ami miatt még jobban vonzódtunk egymáshoz. És nekem Nath a teljes ideális pasi volt. Vicces, hűséges, védelmező, magas, barna haj kék szemekkel. Intelligens de még is őrült. Sport szerető. És művelt. Egy igazi álom srác. De ahogy elköltöztem, meg ismertem egy másik srácot. Aki annyira nem hasonlított Nathre, még is szerettem. Mert Nath számomra tökéletes volt. De Ed, nem annyira. Még is elfogadtam a hibáival együtt. Mert ő is elfogadott engem… De most ezek után… ezt a hibáját sosem tudnám elfelejteni. Max, ha jól beszívok. De nem tenném magam tönkre egy srác miatt sem.
Ahogy ezeket gondoltam, közben erősen magam elé meredtem és a múltban keresgéltem. Nath csak figyelt engem, meg a földet, hogy mit nézhetek annyira.
Éreztem a buzgóságán, hogy valamit akar kérdezni. De biztos gondolta, inkább nem. De végül feladta…
- Mit nézel annyira? – törte meg a kínos csendet és egyben a gondolkodásomat is.
- Ja, semmit. Csak gondolkodok. – mondtam meglepetten. – vissza gondoltam a múltra. – javítottam ki magam.
- És szép volt a múlt? – tette fel az önző kérdést, mert ha erre válaszolok, akkor arra adok választ, hogy mennyire jó volt vele lenni.
- Nincs annyi csillag az égen, hogy kifejezzem milyen jó volt. – mondtam a legőszintébben. Közben letoltam a székről a hátizsákomat és odabújtam hozzá. Utoljára nem akartam elengedni megfelelő búcsú nélkül. Aztán a busz lassan beért a megállóba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése